Te idióta hangya...

Megszületsz, szüleid szerint korszakváltó egyéniségként érkeztél a világra. Fantáziájuk elrepíti őket a csodák irreális kék vizeibe, te leszel a miniszter, a nagy orvos vagy felfedező, az utá­noz­hatatlan művész, a zseni, sőt genie, a nagy össznépi sziporka, aki megközelíthetetlen.

Aztán nősz, növögetsz, iskolába mész, és végigevickéled az előtted álló éveket. Sorra megkapod a gyerekbetegségeket, ápolnak, aggódnak, majd meggyógyulsz. Ha nem kaparod el himlőd viszkető nyomait, ragyásképű sem leszel. De mi leszel? Lelkes álmodozó, mert beléd verték, hogy zseni vagy, aki óvatlan világlátásában sorra kapod az élet pofonjait, időnként rúgásait. 

Megtanulsz akkor is vigyorogni, ha le vagy törve, megtanulsz mást gondolni és mást mondani. Hazudozni és tülekedni, mert egy zseninek vinnie kell valamire. Mély fájdalmat érzel a világ értetlensége miatt, nem látja senki a géniuszodat, pedig már a szüleid is megmondták…

Aztán udvarolni kezdesz, tele igényekkel és kifogásokkal, mert nincs benned kompromisszumkészség, azt elfelejtették neked megtanítani. Gyűjtesz és harácsolsz, mert hiányosságaidat ki akarod fizetni, nem mersz rájönni, hogy nem pénzkérdés.

Be kívánod magad biztosítani minden ellen, holott egyetlen meglévővel szemben van csak értelme, az meg biztosíthatatlan. Az a bizonyos türelmesen vár, mosolyogva nézi végig idült erőlködéseidet, majd lecsap és múltat varázsol belőled. Rád ragasztják a „Szegény” előnevet, ugyanakkor senki nem sajnál, mert ez csak egy udvariassági szokás. Egy álszent sztereotípia. 

Mindenki csak saját magát sajnálja, ha kell, ha nem – szerintük kell. Ki a fenét érdekelsz te, aki már ráadásul nem is létezel. Ha életed folyamán annyira elkap a gyűjtőszenvedély, pénzen kívül csak ellenségeket gyűjts, barátokkal majd csak elbánsz valahogy.

Idővel jómódú felnőtté vénülsz, lesznek elismerő okleveleid, kitünteTe idióta hangya…téseid – amiktől érdemi társadalmi elismerést vársz, aztán a végén kisül, nem érsz velük semmit. Ha szerencsés vagy, nem ve­szed észre, hogy elért eredményeid ára az elvesztett gyerek- és ifjúkorod. A tankönyveid társaságában eltöltött balatoni nyarak, az állandó felkészülések szobádban töltött pusmogásai.

Persze te is megnősülsz, nagy mázli, ha nem fogsz mellé gyakorlatlanságod eredményeként. Lesznek gyerekeid, akik már a pelenkában is csodagyerekeknek látszanak, és kezdődik minden előlről. Hajtod őket, tenyésztesz, és elveszed a gyerekkorukat, mert te is lám mire vitted, és neked sem volt. (Persze ami nem volt, az nem tud hiányozni.) Nincs Jancsi és Juliska, nincs Nagy Indiánkönyv, csak Ovidius és Platon, némi Paganini vagy Mozart. Az ember töltse szabadidejét értelmes dolgokkal.
De hol maradt a szeretetteljes ökörködés, azok az emberi villanások, amitől feltámad a szeretet? Az ésszerű racionalitás bénító párái elsorvasztanak benned minden esendőt és emberit. Hol vérzett el mind­az, ami kiszínezheti a létet?

Aztán szól a csengő, és menni kell – üres kézzel, kedves emlékek nélkül.
Ilyen sorvadt, kifejletlen lélekkel fogsz az Úr elé állni?
Ott döbbensz rá, hogy semmit nem tettél, amit a lét mint lehetőséget felkínált. Ott fog  megvilágosodni számodra, hogy ami téged megillet, az a pokol. Te, aki értelmesebb vagy egy banánnál, és butább egy lónál, vagy sosem jössz rá semmire, vagy mindezt későn teszed.
Mert öntudatos, felfuvalkodott bölcsességedben nincs eszed.