Ősz



Ma reggel megjelent az Ősz. A párákból bukkant fel a sarkon. Hosszú- rőtvörös köpenye a földet súrolta, szürke, bozontos haja, részben eltakarta ráncos, sovány, színtelen bőrű arcát. Lassan, és méltósággal lépkedett, palástja alatt szendergő téli álmokkal, a jeges halál bűvös érintéseivel, azoknak, akiknek nem lesz tavasszal feltámadás.
Mögötte elsárgultak a fák lombjai, meghaltak a virágok, hűvös szelek keltek, és eltűnt a madárdal. Ma reggel megjelent az Ősz. Csontos ujjaival megérintette haladtában azt, ami elékerült, elszürkítve, félálomba ringatva mindent, ami harsogva élt.
A folyó fölé terpeszkedtek a nehéz, átláthatatlan ködök, lomhán görgetve maguk előtt a nyár foszló emlékeit. Száraz leveleket sodortak a habok, ágakat, és fészekmaradványokat, egy kikelt élet elhagyott emlékeit.
A barnuló sás, szélben hajladozó búcsúja a folyótól, még egy pillantást vetve a vízen fodrozódó tükörképére. A terhüket nehézkesen cipelő felhők egyre többen és többen takarják be a hajdan tengerkék eget, úgy eltüntetve a napot, mintha sosem lett volna. Eljött a hosszú téli álom ideje, a gyakran emlékek nélküli mély alvásé, csak a remény virraszt, bízva abban, hogy lesz ébredés.
A fehér havon, cinkék, verebek és varjak láb és csőrnyomai hirdetik, hogy a mozdulatlan hidegben is van élet. Halkan, szinte észrevétlen, de van.
A szürke égből megállás nélkül esik, leverve a még kétségbeesetten kapaszkodó halott leveleket. Mert nagyon nehéz a búcsú, mögöttünk tudva mindent, ami volt, amik voltunk, beleszédülve a nagy álomba, a mérhetetlen sötét ismeretlenbe, a teljes kiszolgáltatottság deres ölelésébe.
Ma reggel, megjelent az Ősz.
Fakóvörös, foltos, viseltes köpenyével betakarva mindent, elénktárva a kilátástalan, fenyegető semmit, megdermesztve reményt, és vágyakat. Meghagyva a fájdalmas beletörődést, mint egyetlen lehetőséget.
És egy halk hitet, hogy talán lesz még tavasz.

Nincsenek megjegyzések: