Bizony...

Debizony, ott volt a réten a tengernyi fűszál erdejében, áttetsző, köd tenyerét kifeszítve, végigsimogatta suhanásában a fűszálak végét. Attól volt az a serény hajladozás, amit láttál.
Mert nézni, vagy látni… nem ugyanaz. Te leginkább nézel.
Nézel előre a vakfrancba, mint egy tücsök, és magaddal vagy elfoglalva, nem véve észre, hogy mi minden van körülötted. Mert nyakig állsz az események közepén, ott lüktet és fetreng a világ, de te, mint a Bálám szamara, még jó, hogy nyerítéseddel nem zavarod meg a fortyogó életeket.Szép nyári nap, a millió bogár életigenlő duruzsolása tölti be a forró levegőt, de te, csak arra tudsz gondolni, hogy ez egyszer véget ér, jön a fagy, hó, és halál.
Hát persze, hogy persze. Mióta világ a világ, váltogatják egymást az évszakok, télen, a hó alatt alvó rét szépsége elbűvölő, maga a nyugalom, a csend világa, a dolgok hűvös végiggondolásának időszaka ez, a látszólagos halál időszaka, ami azért nem szomorú, mert tudod, hogy igenis lesz ébredés.
Csak az ember és állat tűnik el- látszólag örökre, mert egyszerűen áthalnak egy másik létbe, és ott élnek tovább.
Hogy ott mi van, azt nem tudja senki. Lehet, ott is van rét és bogarak, ott is fúj szél, és esik az eső, csak mindent másképp hívnak, és ettől hisszük, hogy más is. Mindent lehet mindenképpen szólítani, attól az még ugyan az. Sokat adunk általában a szavakra, pedig az érzéseinkre kéne jobban odafigyelni, a gondolatokra és megérzésekre, azok az igazi igazak, a szavak, emberi kreálmányok. Igazán csak arra jók, hogy eltakarjuk vele mindazt, ami bennünk spontán keltődik. Vágyak, álmok, gondolatok, indulatok és szeretethullámok között hánykolódva tesszük mindennapjainkat, megmérgezve lehetőleg mások, és ezáltal saját életünket, képzelgünk és hazudozunk magunknak és másoknak, egyszóval hisszük, élünk.
Hát, biológiai értelemben biztos, ami tény, hogy jobb mindenféle halálnál, bár e megjegyzés elhamarkodott, mert még sosem voltam odaát. Ott majd várnak új ismeretségek, új szerelmek és kiábrándulások, a másban másnak fog látszani minden, pedig lehet, hogy valahol ugyan az. De végezetül egészen mindegy, mert az a valóság amit annak hiszel, mert valóság ugyan úgy nincsen ahogy igazság sincs, ezek szubjektív dolgok, mindenki csak a saját valóságáról beszélhet. Mindegyikben van igaz, csak változó mértékben. Talán Isteni igazságok vannak, de azokról fogalmunk sincs.
De nincs is hozzá semmi közünk, más cég vagyunk, más tévhitekkel sújtva. Mi csak nézegessük a köd kezével fűszálakat borzoló akárminek a játékát, érezzük, és értékeljük, hogy élünk, legalábbis próbáljunk benne hinni, különben megkeseredik az egész. Így jár az, aki az egésznek egy elhanyagolható kis része, vigasztaljon a tudat, hogy vannak kisebb szegmensei is a virtuális semminek. A semmi is valami, az is egy státus, kis létezés, kis gond és felelősség, csak buta módon ezt a valamit semminek nevezték el. Szerencsétlen szó, ember alkotta kifejezés.
Mert nincs fontos és fontosabb, egyben érvényes az egész.
A rét, az nagyon fontos, mert ott fogsz bámészkodás közben lerogyni és kilépni önmagadból, időrágta testedből. Olyan áttetszővé válsz, mint a fűszálakat borzoló ködkéz, finom szárnyaid nőnek, és fellibbensz a szellő hátára, ami állandóan fújdogál. Egyre magasabbra emelkedsz, már felülről látsz mindent, először van rálátásod a földi dolgokra, ami elgyönyörködtet. Átérzed, földi léted elképesztő földhözragadtságát, nem is érted, hogy tudtad ezt ilyen hosszan elviselni.
Aztán megérkezel a másba, ahol újak az elvárások, meg a színek.
Végigsuhansz az ottani rétek felett, úgy megszokva a repülést, mintha mindig is repkedtél volna. Igen. Ott vagy a milliónyi fűszál végtelen tengerében, és átsüt rajtad a nap.