Fülöp, az Escorial végtelen számú termeiben bolyongott, élvezve azoknak komor és jeges szépségét. Egész életében építette, bővítette, több mint ezer szobája egy áttekinthetetlen, barátságtalan gigászi tömegű épülettömeggé vált. Szikkadt hosszú alakjával árnyékként vonult helységről-helységre, árasztva lelkének hidegét. Olyan volt, mint egy élő halott. Rég kihunytak belőle a tüzek, de az is lehet, sosem voltak benne. Hallgatag-zárkózott lénye megülte az egész palotát. Csak vallásos gyakorlatának élt, imáit böjtök és önsanyargatások követték, befelé fordult világát, csak a Szent Inkvizíció máglyáinak fénye világította meg. Pókszerű megjelenése vérszomjas rovart idézett, és volt is benne némi igazság. Egész lénye ˝A Görög˝ festményeinek vészjósló hátterét ontotta, a dogmákkal teli torz lelkéből áradó halált. Benne csak elszáradt virágok nyíltak, temetőbogarak nyüzsögtek görcsbe rándult-eltorzult lényén. Ő maga volt a termekben settenkedő halál.Egy brutális és borzalmas kor fekete angyala, aki vad tévedéseiben lobogva, önmagát és másokat emésztve hitte saját igazát.
Degenerált énjében torz világképe és hite füstölgött, Isten ostoraként élte buzgó hétköznapjait. Egy víziókkal, és hiedelmekkel teli világ, egy birodalom uraként. Korának Hitlereként szórta vélt igazságait, az Úr dicséretére. Hány Torquemáda, Fülöp, Hitler és Sztálin tűnt fel, és tűnt el a világ forgatagában, magukkal rántva embertömegeket.
Fülöp árnya még mindig ott lebeg az Escoriál felett, a tömegek felett, Halkan súgva átkait és imáit a szélnek, aki alázattal sodorja be az élők közé dermesztő szavait. Ha szó szerint érteni nem is, de érezni lehet a tavaszi napsütésben, az éjszakák csendes békéjében, beléfurakszik minden ölelésben és álomban. Csontos- nyurga teste ott lebeg az utcák és terek felett, vad fájdalomban, hogy nem tudja már megölni az életet.
Éjszaka Willi Királyként lovagol a palotakertben, hatalmas fekete ménje hangtalan dobbanásai finoman megrázzák a földet. Nyeregbe fagyott csontos alakja dárdaként döf a csillagos ég felé. Hófehér – kő merev arca az épülettömeg felé fordul, izzó tekintetéből villan a nagyúr mindenek feletti hatalomtudata. Ilyen éjszakákon eltűnik a kert tücsökzenéje, megdermednek, elporladnak virágai. Temetőszag terjeng a lovas körül, tömjénszaggal keveredetten. Aztán a jelenés eloszlik a sötét párákban, de fenyegetése ottmarad.
Örök bolyongásra ítéltetett, megvonták síri nyugalmát, skizofrén lelke nem talál vigaszt és megbocsátást. Denevérek repkednek merev arca körül, szeráfok vijjogása számára a zene. Mert az Úr megbocsátó szeretete nem menti fel a bűnhődés kínjai alól.
A cselekedetekért fizetni kell, még akkor is, ha tetteit Isten dicsőségére követte el.
Ott, nincs kivétel, a máglyahalált haltak seregei nem hagyják nyugodni.
Így jár, aki megfeledkezik egyszerű halandó ember voltáról megkísérti Istent, nem látja saját korlátait, mert valami tévedés következményeképpen elveszíti arányérzékét.
Így aztán cipelheti hátán az idők végezetéig bűneit, és következményét annak, hogy élete folyamán tette amit tett.
A komor Escoriál, mint riasztó síremlék magasodik a város fölé, némán hirdetve az egykor történteket. Mementóként a következő generációk számára.
Fülöp, fáradhatatlanul lovagol hatalmas csődörének nyergében, és ahogy benne sem volt, úgy számára sincs kegyelem.
Fülöp árnya még mindig ott lebeg az Escoriál felett, a tömegek felett, Halkan súgva átkait és imáit a szélnek, aki alázattal sodorja be az élők közé dermesztő szavait. Ha szó szerint érteni nem is, de érezni lehet a tavaszi napsütésben, az éjszakák csendes békéjében, beléfurakszik minden ölelésben és álomban. Csontos- nyurga teste ott lebeg az utcák és terek felett, vad fájdalomban, hogy nem tudja már megölni az életet.
Éjszaka Willi Királyként lovagol a palotakertben, hatalmas fekete ménje hangtalan dobbanásai finoman megrázzák a földet. Nyeregbe fagyott csontos alakja dárdaként döf a csillagos ég felé. Hófehér – kő merev arca az épülettömeg felé fordul, izzó tekintetéből villan a nagyúr mindenek feletti hatalomtudata. Ilyen éjszakákon eltűnik a kert tücsökzenéje, megdermednek, elporladnak virágai. Temetőszag terjeng a lovas körül, tömjénszaggal keveredetten. Aztán a jelenés eloszlik a sötét párákban, de fenyegetése ottmarad.
Örök bolyongásra ítéltetett, megvonták síri nyugalmát, skizofrén lelke nem talál vigaszt és megbocsátást. Denevérek repkednek merev arca körül, szeráfok vijjogása számára a zene. Mert az Úr megbocsátó szeretete nem menti fel a bűnhődés kínjai alól.
A cselekedetekért fizetni kell, még akkor is, ha tetteit Isten dicsőségére követte el.
Ott, nincs kivétel, a máglyahalált haltak seregei nem hagyják nyugodni.
Így jár, aki megfeledkezik egyszerű halandó ember voltáról megkísérti Istent, nem látja saját korlátait, mert valami tévedés következményeképpen elveszíti arányérzékét.
Így aztán cipelheti hátán az idők végezetéig bűneit, és következményét annak, hogy élete folyamán tette amit tett.
A komor Escoriál, mint riasztó síremlék magasodik a város fölé, némán hirdetve az egykor történteket. Mementóként a következő generációk számára.
Fülöp, fáradhatatlanul lovagol hatalmas csődörének nyergében, és ahogy benne sem volt, úgy számára sincs kegyelem.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése