Otthon

Sosem ágyazok be. Minden ebéd után kiugrom a ruhámból és belefekszem a vetett ágyba. Állítólag, ebben a tatárdúlásban csak én tudok feküdni.
Meg a félig álmodott álmaim, fülledt szaguk, idegen számára megszokhatatlannak tűnhet.
 
De senkit nem zavar a saját szaga - mondják - , és ez a torzó álmokra is érvényes.
Ha lefekszik az ember, ezek közé ágyazódik be, csak nem mindenki veszi észre.
Aztán körülveszik, álomba ringatják, belecsorognak az agyába, irányítva tántorgó gondolatait.
Ezekből születnek az új álmok, amiket vagy sikerül végigálmodni, vagy lesz egy újabb befejezetlen történet, ami bennreked a párnák között.
 
Sosem ágyazok be.
Ha felráznám a paplanomat, a párnáimat, szanaszét repkednének a bennük fészkelő maradványok, lezuhanva a koszos padlóra, nekicsapódva a falnak, halálsikolyok, átkok és sírás mindenütt, amit csak én hallanék.
Hát, én meg nem akarom végighallgatni ezt a tömegpusztulást, nincsenek szadista hajlamaim, tőlem ítéletnapig is heverészhetnek puha párnáim között,
elvagyunk békében. 

Ha vetetlen egy ágy, akkor valahol a közelében ott van az élet, mert a feltámadás nyomait viseli a szétdúlt ágynemű.
Még egy sírgödör nyitva van, addig a benne fekvőnek köze van a külvilághoz, még valahogy köztünk van, akár csoda is történhet, de ha már ráhányták a földet, ˝Beágyaztak˝, elszakadt az utolsó húr is, ami a külső világhoz kötötte.

Nem kell fontoskodni és kapkodni. Egyszerűen nincs hogy lekésni dolgokról.
A történések folyamatos vonulása, maga az élet.
Ezt sem gyorsítani, sem lassítani nem lehet, ami meg akar történni az meg is fog, és ami csak privát ábránd, az soha.
Mert a szüntelen lávafolyamot megszakítani, és új  eseményt beleilleszteni nincs hogy. 
Technikai abszurdum. Meg minek.

A nagy élettér, ami a fekhely, a fotel és a Televízió között létezik, bővelkedik eseményekben.
Kész csoda, hogy nem keveredek el benne örökre. Ez túlfejlett navigációs készségemnek köszönhető.
Mert borzasztóan el lehet keveredni a nagybetűs életben. Akivel előfordul, nem is igen talál vissza.
Lesz belőle egy szánalmas roncs, aki hátralévő idejét úgy kóricálja összevissza a társadalom kebelén, mint egy vak patkány.
Aztán felszívják a hajnali ködök.
A családja, aki felettébb rühelli ami az öreg herceggel esett meg, azt hazudják, hogy Amerókába vándorolt és nem ír egy sort sem.
A lélektelen, bigamista dög.

Restellnivalója jószerivel mindenkinek van. Erről nem szokás beszélni, az ember, még saját maga előtt sem feszegeti a dolgot.
Igyekszik elfelejteni, persze sikertelenül.
A blamát, nem úgy kell érteni, hogy valami eget rengető dolog. Egész kis ügyeket is lehet szégyelleni, mert amikor azt a dolgot elkövettük, akkor az helyesnek is tűnt.

Aztán múlt az idő  - ahogy szokott, megváltoztunk mi is, a körülmények is, és az új helyzet fényében másként ítélünk, mint hajdanán.
Másként súlyozzuk a dolgokat, ami akkor fontos volt, az ma nem is fontos, ellenben ami akkor fel sem tűnt, arról kisült, hogy az, a dolgok lényege.
A buktatók elkerülhetetlenek, senki nincs, aki helyettünk nekimegy a falnak, fennen hirdetve igazunkat, ami egy nagy marhaság.

A sors, mindenkivel lenyeleti a saját békáját, aztán mire bölccsé válik… elmegy, helyette jön egy új jövevény, aki lévén kezdő, egészen hülye, és kezdődik minden elölről.

Sosem ágyazok be.
Minden ebéd után lefekszem a félig álmodott álmaim közé, akik rám telepednek, elringatnak, tompa csillogásuk beborít, akár egy szemfedő.

Nincsenek megjegyzések: