Berni az őrült


Berni az őrült- kiáltott fel éles, kappan hangján a sovány, rongyos és ápolatlan férfi. A hegy oldalában ült kedvenc szikláján és folyamatosan beszélt. Még egy gyík sem volt a közelében, de ő sok mindent látott, amit mások nem.
Mert az ember sosincs egyedül- hörögte, mert ti vakok vagytok és fogalmatok sincs, hogy minden mindennel összefolyik, nincs múlt, jelen és jövő, ez egységet alkotó végtelenített folyamat.
Mindössze annyi a különbség, hogy a jelent látni pillanatnyilag, amiből semmi perc alatt lesz a múlt. A múlt, a maga dimenziójában ugyanúgy él és van, mint amit a jelenről hisztek, csak nektek nagyon fontos, hogy olyasmiket higgyetek el, amit veszélytelennek gondoltok, mert gyáva tetvek lévén, védtelenek, hazudozók és nagyszájúak vagytok.
Minden dolog egyben a vég és a folytatás. Nincs jó és rossz, csak egy felső hatalom létezik, aminek nincs arca, és cselekedeteinek megítélése szubjektív, ha jónak, vagy rossznak éled meg hát az a te bajod.
Lassan forog a szöges kerék, minden éjfélkor megkondulnak a víz alatti harangok, láthatóvá válik a hold rőt fényében fürdő kőtemplom és megindulnak felé a csuhás szerzetesek, akiknek nagy a fejük és rövid, tömör a testük. Méltóságteljes kimérten lépkednek a bejárat kapuja felé, és elnyeli őket a belső éjszaka.
Belengi tőlük a környéket a hulla szag édeskés bűze, amit soha nem lehet elfelejteni, mert beleeszi magát a lélek apró ráncaiba és folyton előhívja őket az emlékezés.
Hogy a múltból jönnek e, a mán keresztül a beláthatatlan jövőbe menve, hát ezt nem tudja senki. Hogy a kőtemplom belsejéből hová vezet út, azt sem tudja senki. A népek nem tudnak semmit, csak amit kitalálnak és megideologizálnak, azt elhitetik magukkal és másokkal, mert így sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb, mint utánamenni a dolgoknak.
A szerzetesek szemei előre néznek, és úgy állnak üregeikben, mint hideg kövek. Ők látják, a múltnak hitt jelen, jövőbe mutató újait, az időtlenség végtelen messzeségeit, mert minden örök, csak nem mindenki tudja.
Berni az őrült…
Könnyű ezt mondani, könnyebb, mint a függöny mögé lépve szembesülni a végtelen, kontra ember esélytelenségével, tökéletes közönyével, mert neki ezer év egy pillanat, nektek meg sok száz élet, ti barmok.
Emlékeket állítotok magatoknak, szobrokat és márvány táblákat,  amikről évek múltán senki nem tudja miért, de díszíti a semmit, és ez nektek elég.
Mert minden fontos, és semmi nem az, hiszen ettől szép élni, mert a rossz dolgok ugyan úgy a feledésbe merülnek mint a jók, de a jóság is megérdemli a feledést, mert minden jó mögött van hátsó szándék, ha meg nincs, akkor az nem is  ér semmit.
A nappalok és éjszakák jönnek- mennek, ráérősen és örökké, hova a francba is sietnének, és minden pirkadat más és más embereket, állatokat talál, mert a körforgás, a kicserélődés, az egyetlen földi állandó.
Ezek a monotóniák, az ember folyton eszik, és folyton kiszarja, hogy mi a frásznak teszi, ha folyton megszabadul tőle. Ezt nevezitek életnek, minden reggel felkeltek, és este lefeküsztők, és centit sem mentek előre, csak ismétlitek magatokat, és azt harsogjátok, hogy én vagyok az őrült.
Ez a céltalan, és szánalmas helybejárás hogy nem megy az idegeitekre, nektek nincsenek is idegeitek, csak úgy vagytok, vagyogattok, ismételtek, aztán eltűntök a fene tudja hova, lesz belőletek lomb trágya. És még ti tartjátok magatokat valamire, igaz, a semmi is valami, és még pénzbe sem kerül.
Én meg majd mirtuszból kötök magamnak koszorút, bár repkényből is tehetném, hisz a koszorún van a lényeg, nem az anyagán, és ide ülök a sziklámra, eggyé válok a sosem múló idővel.
Mert olyasmivel hadakozni ami legyőzhetetlen, nincs értelme, felfekszem a mára, és sodortatom magam a szerzetesek után, én is eltűnök a templom sötétjében és mindent látni fogok, amit ti soha.
Elnézem a felettem repkedő madarakat, és elképzelem azt a szabadságot, ami a szárnyalni tudás következménye, és nem gondolok bele, hogy annak is megvannak a hátulütői, mert mindennek van, ennek mitől ne lenne.
Csak úgy köröznek, suhannak a szellők szárnyán, aztán jön a vércse, vagy lelövi egy vadász, és vége a napfényes szabadságnak, elnémul a dal.
Az ember, mikor azt gondolja ért valamit, akkor rendszerint félreért, mert felületesen figyel oda, és a végén szerencsétlennek érzi magát, holott csak magának köszönheti a történteket. Amit nem lát, vagy hall, az nincs is, - vallja, pedig a dolgok túlnyomó része abban a világban létezik. És aki ezeket érzékelni képes, arra azt mondják, hogy bolond.
Ezen még röhögni is érdemes lenne, ha nem volna ennyire kétségbe ejtő…
Megértést, és önzetlenséget csak egy állattól várhat bárki, én tisztességesen is állok hozzájuk, a magam érdekében elkerülöm lehetőleg az embereket, mert nem lehet az állandó csalódást egészséggel bírni.
Szeretek itt a sziklámon hanyatt dőlni, szakállammal, és hosszú hajammal játszadozik a szél, simogat és kényeztet, ilyenkor rengeteg dolog jut eszembe. Ez nem biztos, hogy szerencsés, a legjobb, ha nem jut eszembe semmi, akkor lehet igazán súlytalanul lebegni, csak sodródom a kőtemplom bejárata felé, amit abból érzékelek, hogy hűvösebbé válik a levegő.
Érzem csukott szemeimmel az idő lomha és egykedvű múlását, puha léptei végigmennek arcomon és egész testemen, igyekszem feloldódni benne.
Én, a Berni, az őrült.
Hát…ha ti vagytok a normálisok, akkor én őrült akarok lenni.
Észrevettem, hogy minden éjfélkor, a szerzetesek egyre közelebb lépnek el előttem, és már a kőtemplom kapujából áradó hűvös is elér.
Csak heverek a sziklámon, fejem alá hajtott karokkal, nézem őket, és elönti lelkemet a béke.
Ha már olyan közel vonulnak majd, hogy meg tudom fogni a csuhájukat, akkor felállok, és beállok utolsónak.
Akkor csak sziklám fogja őrizni emlékemet, azt, hogy valaha voltam, én, Beni az őrült.
Hogy kinek őrzi? Hát saját magának.

A domboldalban ült kedvenc szikláján, és beszélt, és beszélt.

Nincsenek megjegyzések: