LÁNCOK NÉLKÜL

Hogy elszállt az idő – morogta a vénember,erősen fogva a lépcsőkorlátot, szabad kezében szorongatva elnyűtt szatyrát.
Ez a második emelet,mintha valaki húzná,minden nap egyre magasabban van, a lift is csak dísznek elég,többször rossz,mint jó.
„Minden múlik, ez is elmúlt,nem örök a csoda sem”  -zümmögte fáradt emlékezetében Poe versének egyik sora, ami mindig eszébe jutott, ha ingerelni kezdte a kimerültség.
Szatyrát leejtve, a lakás ajtajának dőlt,hogy kicsit kifújja magát. Remegő kézzel kikotorászta nadrágzsebéből kulcsait, elsőre sikerült megtalálnia. Van,hogy összes zsebét végig kell kotorásznia, mire megkerülnek. 
Az ajtón belépve,érezte a megszokott falak nyújtotta biztonságot,lelki egyensúlya szinte azonnal helyrebillent. 
A konyhaasztalon álló fazékból,kilopott egy darab húst a levesből, cinkos mosollyal a szájába tömte,majd bement a szobájába, és kedvenc foteljébe lehevert. 
A szobában hatalmas rendetlenség uralkodott, mert mindent maga köré gyűjtött,amit fontosnak gondolt. Persze,ebben a rumliban, sosem talált meg semmit. 
Gyakran akadt a kezébe olyan irat vagy tárgy, amire már nem is emlékezett. 
Ezek a felfedezései, mindig örömet okoztak neki.
Érezte, hogy a nagy és kényelmes öreg fotel, szokása szerint,kellemesen átölelte egész testét, szinte óvatosan ringatta.
Ő,szemeit lezárva, minden ízében élvezte ezt a nyugalmat,közben hangtalan léptekkel megérkezett,és rátelepedett az álom.
Egy langyos fuvallat felkapta súlytalan testét, felfelé emelte. 
Alatta terült el a napfényben úszó város, pici házaival, egy játékország részletére hasonlított. 
Érezte a meleg szél simogatását, hallgatta a felhők halk énekét, és csak szállt és szállt súlytalan boldogan, az éles fényben.
Napok múltán találtak rá az aggódó szomszédok. 
A nagy fotelban ült meggörnyedten.Az arcára fagyott boldog mosolyt, nem értette senki.