ÉLÜNK

Mert van létező,és nem létező. Mert valami rend félét kell kreálni az élni próbáláshoz. Különben jön a káosz, ami ugye lehetetlenné varázsolja azt, amiről azt hisszük, hogy van. 
Megideologizálunk általunk nem ismert meglévőket, tehetetlenségünknél csak félelmünk nagyobb. Sokaknak alantas szellemi alacsonyrendűsége diktál,mert
az erősebb kutya……. Na meg az értelmes réteg nem agresszív, így,büntetlenül érvényesül minden ami hiba. 

„Az évek szállnak mint a percek,véred kiontott harmatával,irgalmazz nékünk  Jézus herceg”. Mondja a költő, rémült kétségbeesésében. De valahol késik az irgalom, pontosabban, nem is tudjuk mit akarunk ettől a fogalomtól. Nem merünk belegondolni a valóságba,miszerint álmodozva múlunk,és elmúlunk. Igyekszünk magunkat valami piedesztálra feltuszkolni, na nem azért, hogy legyen miről leszédülni,hanem azért, hogy ugye- az utókor emlékezzen. Holott az „Utókor” nagy ívben tesz ránk, olyanok mint amilyenek mi is voltunk, csak sajátidejükben élők érdeklik, de elsősorban saját maguk. Kihazudozzuk a saját szemünket, hogy önnön fontosságunkat önmagunk számára biztosítsuk, Gecsemáni kerteket képzelünk, ahol minden fájdalmunk kárpótolódik.

Szánalmas,törékeny létezői vagyunk egy hatalmas valaminek, amiről nem is tudjuk mi, de tíz körömmel kapaszkodunk a szalmaszálunkba,és remélünk…  Ecce Homo...