A BŐRÖND

Középmagas, testes, barna rövid hajú nő volt Ketrin Wolf.

Fekete bőröndjét alig bírta vonszolni, gyakran letette, és egy vörös zsebkendővel törölgette izzadó arcát. 
A tengerpartra igyekezett,a sziklákhoz, ahova csak szerelmes párok, és öngyilkosok jártak. 
Meg a sirályok költeni.
Ott állandó szél fújt a víz felől. A helyiek szerint, a tenger lehelete az, amit mások állandó szélnek hisznek. 
A mélyben, a kövek lábánál forrt a víz. Őrjöngve habzott, tébolyultan támadva a sziklafalat, ami rendületlenül állta az ostromot. 
Nem hitte el a hatalmas víztömeg, hogy van, ami még neki is elérhetetlen Ketrin utolsó erejével feljutott a párától csúszós magaslatra,lerogyott a kő peremére, lábai élettelenül himbálóztak a mélység felett. 
Bőröndje, oldalára dőlten mellette feküdt.
Sokáig ült ott meggörbült háttal, mire összeszedte magát. Az éles szél,lassan csontjáig hatolt, borzongani kezdett, de valahol meg is könnyebbült tőle. 
Még a szél is sós -mondta magának, itt minden a tengerről szól. 
Hallgatta a sirályok rikoltozásait, elképzelte, hogy köztük repül, őt is dobálja a szél,de ügyesen kivédi fehér szárnyaival alattomos támadásait, eltűnt a földhözragadtság rút érzése.
Súlytalannak,és szabadnak érezte magát.
Réveteg tekintete bőröndjére siklott,az békésen feküdt mellette, rézcsatjai
Csillogtak a napfényben.
A bőrönd.
Még a tavasszal találta az erdei út árkában,mikor hazafelé baktatott.
Elég nehéz lévén, ki akarta nyitni, de a zár nem engedett. 
Hazacipelte mondván, majd otthon tüzetesen átnézi. 
A kerti asztalra fektette,és kinyitotta.
Most semmi ellenállásba nem ütközött.
A táska üres volt.
Egészen elképedt, percekig nézte kék selyembéléses belsejét, teljesen tanácstalan volt.
Azt sem értette,mitől támadt benne a szorongó – nyomasztó érzés, mintha a kofferből áradt volna felé, de nem látott semmit. 
Újra bezárta, és az egyre nehezebb táskát becipelte a szobába. 
Hosszú, és nyomasztó éjszakája volt, tele kusza álmokkal, idegen arcok vették körül, ellenségesen nézték, és valamit magyaráztak neki,de nem értette. A tengerparti városka is idegen volt ahol mindezt álmodta. 
Fáradtan ébredt már kora hajnalban, és kiült a verandára. 
A megszokott látvány, az ébredőrigók éneke megnyugtatta feldúlt lelkét,megpróbált logikusan gondolkodni.
Szinte restellte az érzést, hogy ezt az éjszakát a bőröndnek köszönheti, annak a valaminek, ami olyan nehézzé tette,és Ő kiengedte onnan. 
Visszament a szobába, és megemelte a táskát. 
Ugyan olyan nehéz volt.
Tehát benne van az a valami- szólt hangosan, akkor meg mégsem engedem ki- nyugtatta magát. 
Nincs az álmomhoz semmiköze.
Egészem megnyugodott.
De a következő éjszakán megint jöttek a nyomasztó és dúlt álmok, reggelre kimerülten és kialvatlanul kelt, betegnek érezte magát.
Ketrin Wolf- mondta magának,neked valami bajod lehet, ennek nem lehet valami jó vége.
A következő éjszakák is hasonlóak voltak.
Kivitte szerzeményét éjszakára a kerti asztalra,de nem változott semmi, csak még kaparászó hangokat,és morgásokat is hallott a sötétből, érezte hogy az a valami be akar jönni a házba. 
Ketrin nem tudott enni,rossz közérzete állandósult, fogyni kezdett.
Már állandó tanyát vert benne a félelem, a tehetetlenség érzése elviselhetetlenné vált lelkében.
Másra sem tudott gondolni csak a bőröndre,amit többé nem mert kinyitni. 
Már a falu orvosa is megvizsgálta, de nem talált semmi rendelleneset. Arra a kényszerű elhatározásra jutott, hogy a táskától meg kell szabaduljon bármilyen szép is, de csak halogatta a dolgot, mert valahogy hozzátartozónak érezte a koffert,rá se mert igazán gondolni, hogy ne legyen a közelében. 
Furcsa volt, hogy egyre erősebben foglalkoztatta a tenger, holott azelőtt
alig gondolt rá.
Hogy megszabaduljon a gondolattól, elhatározta, hogy reggel kisétál a vízpartra. Nem tudta minek megy oda,de valami nem hagyta nyugodni. 
Korán ébredt, tudta, hogy a bőröndöt is vinnie kell. 
Fáradságos út volt a nehéz csomaggal, de sikerült megérkeznie. 
Ott, a sziklán ülve kissé el is bóbiskolt talán, mikor a bőrönd teteje felcsapódott.
Ketrin ettől úgy megijedt, hogy ültéből felugorva megszédült, és hátratántorodott.
Csak azt érezte hogy repül mint a sirályok, aztán azonnal elnyelték a tomboló habok.
Egy öreg halász érkezett a sziklára,onnan jól belátta a vizet. 
Már hajnal óta várta a visszatérő halászhajót,izgatta, mekkora lehet a zsákmány. 
Meglátta a sziklán fekvőgazdátlan bőröndöt. Szép volt, csakúgy ragyogott a napfényben.
Hű az áldóját- szólt döbbenten,még ilyen szép darabot nem is láttam. Körülnézett, de amíg a szem ellát, nem volt senki.
Óvatosan végigsimította bársonyos felületét elnehezedett kezével,megpróbálta kinyitni,de a zárak nem engedtek.
Még sokáig ott álldogált mellette, de nem jött senki a kofferért. 
Hát csak nem hagyom itt- mondta, majd otthon kinyitom,és meglátjuk mi van benne.

Mikor megemelte, meglepődött a súlyán, aztán szapora léptekkel elindult vele hazafelé.