Temetés

Hű…de Unheimlich itt döcögni a kocsi után - mondaná Etelka néni, ha nem halt volna meg.

Legszívesebben szar ügyet mondott volna, de a saját temetésén mégsem illik ilyet mondani.

Az ember felveszi a legjobb cipőjét ami ki sincs taposva, úgy szorít, hogy izzad a pofám a fájdalomtól.

Kezdem irigyelni az elhunytat, csak fekszik ott a dobozában, és nem fáj semmije. Ahogy Etelka nénit ismertem, most valahol a fejünk felett lebeg, és fetreng a gyönyörtől, látva elgyötört vánszorgásainkat.

Magyarán szólva szarik az egészre, mert már semmi köze az álszent előadáshoz, már valahol a felhők között repked, és élvezi, hogy békén hagyják.

Még az első sorban vonuló gyászolók igyekeznek fájdalmas pofát vágni, mert ugye mit szólnának az őket figyelők, ha nevetgélve tárgyalnák, ki és mit visz haza a hagyatékból, mielőtt kijön a hivatalos értékbecslő.

Persze így is erről beszélnek, csak lehajtott fejjel, és merev képpel.

Aki nőnek fátylas kalapja is van, - lányom annak idején fátylatot mondott - annak nem kell vigyázni az arckifejezésére.

Élvezi is a dolgot.

Ez a rohadt hepehupás út!…

Az ember a bokáját kitöri mire a gödörhöz ér.

Ahogy elnézem a velem gyaloglókat, hát másnak is átkozottul fájhat a virgácsa, mert őszinte arcukon a fájdalom, és ez nem a temetés következménye.

Az ember, igazán a saját temetésén tud megrendülni, de ha sikerül is, a menet ezt nem képes észrevenni.

A franc gondolta volna, hogy ilyen messze van a sírhely.

Az Isten tudja mióta botladozom itt a stiglickertben, de egy életnek tűnik.

Hallom, a hátam mögött poroszkálók, egy süteményreceptet beszélnek meg.

Meghökkentő a gyásznak ez a mély változata, de igazuk van.

Az elhunytnak fingmindegy, nekik meg nem.

Ők még élnek, és ahogy elnézem nehézkesen guruló, fekete ruhás figuráikat, hát dupla gödör fog nekik kelleni.

Végre megérkeztünk a helyszínre.

A koporsót, a lyuk fölé helyezték a sírásók,  két szál deszkára.

Az Atya valami gépies szöveggel búcsúztatta Etelkát, aztán intett a két lapátosnak, akik serényen munkához láttak, némi borravaló reményében.

A megjelentek mélyeket sóhajtoztak, erősen dörzsölték könnytelen szemeiket, a nők, jól szétkenve arcukon a sminket.

Micsoda jóravaló, kedves teremtés volt szegény - mondta egy szikár vénasszony.

És hogy szerette a gyerekeket - mondta egy másik.

Mindig a legjobbakat szólítja magához az Úr - így egy harmadik.

Jó nagy balhé lenne, ha kiállna a hantra és elharsogná, hogy elég ebből a gusztustalan hazudozásból! ... hiszen köztudott, hogy mindenkit utált, szeretett bepálinkázni, olyankor úgy ordítozott mint egy stráfkocsis, az élelmiszerboltból is kitiltották, mert mindent ellopott, és azt beszélte be a házbelieknek, hogy azért jár három utcával messzebb kenyérért, mert ez a szar sületlen. Piszokul utálta a gyerekeket, azt károgta nagy röhögve, hogy sütve szereti őket.

Drága Etelka néni!

Ha most hallod a gondolataimat, hülyére röhögöd magad, mert nagy ívben szarsz az egészre, humorérzéked meg volt.

Most meg lerúgom a cipőnek hordott kalodámat- amit tiszteletedre húztam fel, ez volt életed utolsó kicseszése számomra, és mezítláb megyek vissza a főkapuig, mert ha nem teszem meg azonnal, még az emlékedet is utálni fogom.

A fene se gondolta, hogy temetni sokkal rohadtabb, mint meghalni.

De mondják, jó pap holtig tanul.