Találkozások

     Az emlékek kertjében nemcsak szép emlékek élnek. Minden ott lélegzik, ami ebben a világban számodra fellelhető és téged érint. A számtalan keskeny-murvás sétány rapszodikusan jelenik meg és tűnik el a dús növényzet burjánzó tömegében. Hatalmas a csend, vastagon ül a kert minden zugában, érezni rajta: örök. A sűrű ve­getáció már a járó utak szélétől indul, kizárva a fényt, őrzi saját éjszakáját.

     Ebben az áttekinthetetlen masszában bolyonganak az emlékek. Mintegy álomban, lassan és időtlenül lebegnek a tüskés gyökérzet sűrű halmaza felett, ködszerűen gomolyogva levéltől ágig. Örök támolygásuk megállíthatatlan, alvó ébrenlétük végtelen tengerében szenderegve élnek.

Ha felidézel bármit a múltból, az emlék felgyorsul, kilép az útra, megszakítva szedált táncát. Emlékeid képpé formálódnak, te végignézheted gondolataidat, mint egy filmet. 

     Ezek nehéz percek, más visszagondolni és látni is. A feléledt emlék megvisel, nem kérdez és nem válaszol. Már a változtathatatlanból int feléd, képtelen vagy bármire – csak nézel, és szívedbe mar. Változtál és változol, ma már másként tennéd, amit tettél, de nincs bocsánat – ami volt, elmúlt.

Talpad alatt nem csikorognak a kövek. Nehéz szívvel kanyarogsz a végtelenbe tűnő sétányon, érzed, minden téged figyel. Nincs bátorságod a bozót szövevényébe nézni, igyekszel nem gondolni semmire. Nem sikerül.

     Te gondolsz, az emlék eléd lép, és kezdődik az előadás.

A rosszak fájdalmasak, a szépek úgyszintén fájnak, mert elmúltak. A jelenben sétál veled a múló és elmúlt idő, egész létezésed folyamata egyszerre van veled, mert mindegyik te vagy, nem tudsz semmit a feledésbe taszítani. Olyan, mintha együtt andalogna a nappal meg az éjszaka, a reggel és az este. Ez a képtelenségek és víziók útja, végigkavarogsz rajta, mint a szél, mert menni kell, nincs bocsánat.

Újra és újra végigélsz mindent, ami volt, gázolsz a rengeteg előtted, veled és benned ködlő emlék tengerében, olyan sérüléke­nyen és magányosan, mint egy kivert kutya.

     Ez a nyomasztó út maga a rettenet, nincs segítség, mindenkinek egyedül kell végigjárni a kert girbegurba útjait. Csak te tudsz belépni, mert rajtad kívül senki nem tudja, hol a bejárat.

Mentegetőzéseidet, vélt és valós védekezéseidet viheted magaddal, hátha szóhoz engednek jutni, bár még nem volt rá példa.

     Te tudsz magadban rendet tenni, ha sikerül, megbékélsz, maradéktalan sikerre ne számíts.

Háborgásaidat végigcipeled hosszú utadon, megszűnnek, ha meglátod a kert kijáratát és kilépsz rajta.

Hogy mikor tűnik fel a kijárati kapu – azt nem tudja senki.