Az idegen

Tanulj meg vakon tapogatózni! – mondta a vénember a fiatalnak. A szakirodalom csak alaphelyzeti megoldásokat javasol, az igazi élet eseteiről valójában fogalma nincs. Virtuális példákat tár­gyal az élet bonyodalmainak feloldására.

Mert soha nem úgy zajlanak az események, ahogy a nagy számok törvénye alapján elvárhatók. Erre ne is számíts. Sőt! Az azonos ügyek sem egyformák, minden séma rossz, ha mégis használható, akkor is minden alkalommal korrigált formában. Két azonos probléma nem fordul elő, illetve nem fényképszerűen ugyan­úgy.

Csak vedd alapul a meghalás tényét. Mindenki elmegy egy­szer, de a végállapotig ki-ki máshogy jut el. Két pontosan ugyan­olyan meghalás nincs. Jól is néznénk ki!  Egy marhavágóhídon inkább elképzelhető, de ott sem igaz. Mint ahogy két egyforma ember sincs. A rengeteg hasonló tulajdonságuk ellenére is eltérnek egymástól.

Sokszor még az ember fogalmától is eltérnek. Sokan csak annak tűnnek.

Vagy menet közben ráérzel a hogyan tovább következő fázisára, vagy elbuksz. Ösztönöd fontosabb a tudatodnál. A tudatos gon­dolkodás tanult, eleve benne rejlik a tévedés lehetősége. Az ösztön sokkal megbízhatóbb, mert nem ember hozta létre. Ami mögött te vagy, az megkérdőjelezhető.

A vénember gondolataiba süppedve ült székén, mozdulatlan-sovány teste természetellenesen hatott a beszűrődő alkonyi fényben. A deszkapadon égő mécses alig világította meg a rongyosra lapozott könyvet, ami kinyitva a padon feküdt. Csontos-koszos kezét feje fölé emelve szólt:  – Szerinted most mire mutatok rá? – kérdezte. A fiatal megilletődve hallgatott.

– Hát a mindenre, ami azonos a semmivel. A semmire mutatok, amiben élsz és amibe beleképzeled a mindent. A semmi az adott végtelen, ami általad – a gondolataid által – benépesíthető. Ha nem élsz a lehetőséggel, te leszel kevesebb, a testi léted csak látható alapja annak, hogy lehetsz, ha akarsz. Ha tudsz. Hogy lehessen egy mikrovilágod amiben élsz. A semmiben nincs hogy. Neked kell lépned. Ne riasszon, ha rosszul léptél, az is te vagy. A sötétben tapogatózol, és ennek megvannak a veszélyei.

Meg van szerencse is, ne számíts rá, ha jön, örülni fogsz neki. Neked kell tenned, hogy jöhessen. Mindenért meg kell küzdeni, csak a rizikóért nem. A vakon tapogatózás művészetéhez figyelni kell a belső hangokat. Itt a tudatod segíti ösztöneidet, hogy meghalld őket. Olyanok, mint a mammon szobrok éneke. Figyelj oda. Csak a tested múlandó, a lélek örök. Ha jobban tetszik, az éned. Az árny, ami megfoghatatlan, ami a semmiben is érvényes. Erre gondolj, mert a többi csak látszólag fontos – szólt a vénség, és alakja feloldódott a mécs gyenge fényében.

A fiatal megsemmisülten ült a ládán, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Még füleiben csengett az öreg hangja. – Legalább mondta volna meg, mit tegyek – suttogta maga elé. Különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, de érezte, valami elkezdődött benne, ami lüktet, él és növekszik. Ami biztonságot lehel elárvult énjébe.

Belső szemei előtt lassan kibontakozott a sziget, az ő szigete, amiben feltámad egyszemélyes világa, ami erőt ad és életet.

Átélte a teremtődés misztériumát, az önmegvalósulás vará­zsát, úgy tűnt lebeg, lelkében felzúgott a győzedelmi ének.

Megrendülten figyelte növekvő, formálódó szigetét, ahogy a semmiben lebeg, hálával gondolva az idegenre, akiről sosem tudta meg, ki volt.