Az ablakban

 

Igen. Kiszállt a taxiból a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után. Előredőlve állt, hosszú, piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.

Igen. Az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan lát­tam és megjegyeztem.

Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait. Későre járt, az utcán senki nem volt rajta kívül. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.

Nem volt benne sofőr.

Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.

Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára idétlenül és bután – mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár, – táncolni kezdett. Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült. Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygáskeltő.

Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem. Képtelen tánclépései koppantak a köve­zeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban nem volt semmi emberi.

Elért a járda szegélykövéig, megtorpant, – és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, és ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa. Már csak vállai voltak, meg lehajtott feje a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt. Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek a tócsa olajos felszínén. Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.

Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.

Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de azóta minden éjjel felébreszt valami és ki kell néznem az ablakon.