A nyugdíjasok táncos délutánjáról érkezett haza. Helyzetén nincs mit szépíteni, teljesen ki volt merülve.
Az ott alakított ifjú titán szerep igencsak meghaladta erejét. Petyhüdt képére már az utcán jövet rágörcsölt a mosoly, úgy érezte, le fog folyni bénult arcáról a hús.
A lépcsőházba érve lórúgás¬ként érte a hír – elromlott a lift. Ahogy ott állt a lépcsősor előtt – ami lelki szemeiben valahol a végtelenben tűnt el – lassan elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Testébe gyengeség költözött, ki kellett gombolni ingnyakát, nyakkendője szorítását egyszerre nem tudta elviselni.
Lassan és megfontoltan előrelendült, mint a vágóhídon tenné utolsó útján egy bika. Reszkető jobb kezével görcsösen markolta a korlátot, ólomlábait csak úgy tudta emelgetni, ha közben kezével előrehúzta magát.
Már az első emeleti pihenőn tátott szájjal vette a levegőt. Szíve torkában kalapált, vörös karikákat látott. Talán ha tíz percig pihent, majd talpra mászott ültéből, és folytatta végtelennek tűnő utazását.
Már két kézzel markolt a korlát rúdjába, előredőlt, még a fejét is lógatta küzdelme közben – azzal, hogy nem kellett feltartania, erőt spórolt lábai számára. (Legalábbis ő úgy gondolta .)
Az idő múlásával mintha a lépcsőfokok megnyúltak volna, sokkal magasabbnak is tűntek. Agyműködése a végsőkig lelassult, nem tudott másra koncentrálni, mint érzéketlenné vált több száz kilós lábaira. Tetszetősre fésült frizurája csuromvizesen tapadt homlokához, mint vén pulikutya lesett ki szőrcsomói mögül.
– Ezt nem fogom bírni. – suttogta hörögve maga elé, és homályosan kapcsoltak be a táncos délután emlékei.
Egy kövér nőnek azt hazudta, nyolc évvel fiatalabb, mint a valóságban. Az emlék torz vigyort varázsolt megkínzott arcára, hálát rebegve a sorsnak, hogy most nem látják a hölgyek.
Felérve a másodikra kulcsával alig talált bele az ajtózárba.
Az előszobában lerogyott a cipőszekrényre, még sokáig üldögélt félálomszerű kábulatban.
Nehezen lélegzett.
Az ott alakított ifjú titán szerep igencsak meghaladta erejét. Petyhüdt képére már az utcán jövet rágörcsölt a mosoly, úgy érezte, le fog folyni bénult arcáról a hús.
A lépcsőházba érve lórúgás¬ként érte a hír – elromlott a lift. Ahogy ott állt a lépcsősor előtt – ami lelki szemeiben valahol a végtelenben tűnt el – lassan elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Testébe gyengeség költözött, ki kellett gombolni ingnyakát, nyakkendője szorítását egyszerre nem tudta elviselni.
Lassan és megfontoltan előrelendült, mint a vágóhídon tenné utolsó útján egy bika. Reszkető jobb kezével görcsösen markolta a korlátot, ólomlábait csak úgy tudta emelgetni, ha közben kezével előrehúzta magát.
Már az első emeleti pihenőn tátott szájjal vette a levegőt. Szíve torkában kalapált, vörös karikákat látott. Talán ha tíz percig pihent, majd talpra mászott ültéből, és folytatta végtelennek tűnő utazását.
Már két kézzel markolt a korlát rúdjába, előredőlt, még a fejét is lógatta küzdelme közben – azzal, hogy nem kellett feltartania, erőt spórolt lábai számára. (Legalábbis ő úgy gondolta .)
Az idő múlásával mintha a lépcsőfokok megnyúltak volna, sokkal magasabbnak is tűntek. Agyműködése a végsőkig lelassult, nem tudott másra koncentrálni, mint érzéketlenné vált több száz kilós lábaira. Tetszetősre fésült frizurája csuromvizesen tapadt homlokához, mint vén pulikutya lesett ki szőrcsomói mögül.
– Ezt nem fogom bírni. – suttogta hörögve maga elé, és homályosan kapcsoltak be a táncos délután emlékei.
Egy kövér nőnek azt hazudta, nyolc évvel fiatalabb, mint a valóságban. Az emlék torz vigyort varázsolt megkínzott arcára, hálát rebegve a sorsnak, hogy most nem látják a hölgyek.
Felérve a másodikra kulcsával alig talált bele az ajtózárba.
Az előszobában lerogyott a cipőszekrényre, még sokáig üldögélt félálomszerű kábulatban.
Nehezen lélegzett.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése