A nézőtér puha-meleg sötétségét hamar megszokta a belépő kinti fényekhez szokott szeme. Lassan kibontakoztak a homályba burkolt széksorok, a támlák felett álló fejek gombasorai, amiket a vásznon vibráló film fakó fényei simogattak.
A jegyszedő néni időnként bekísért valakit, zseblámpájának fénye bizonytalanul kutatta az üres szék felé vezető utat. Az újonnan érkezett leült a kijelölt üres helyre, bekapcsolódva az előadásba. Úgy merült el a gombafejek tengerében, mintha mindig is ott lett volna.
A film pergett, minden néző saját életének történetét nézhette. A vásznon születésétől jelen percéig minden részlet megjelent, rég felejtett epizódok, kellemes és nyomasztó emlékek nyüzsögtek, tülekedtek a sápadt fényben.
A zseblámpás néni időnként megjelent, lépteinek kopogását felfogta a vastag szőnyeg, odalépett egy gombafejhez, fülébe súgott. Ekkor a megszólított felállt és követte a jegyszedőt. Újonnan érkező ült le megüresedett székére.
Végtelen sorok érkeztek a kényelmes nézőtérre, egy darabig a vászonra meredtek, aztán ki előbb, ki utóbb távozott. A jegyszedő töretlen szorgalommal és igyekezettel kísérte be és ki az érkezőket, és a távozókat, a film szünet nélkül pergett. Viaszszínű arcok, a vibráló fényben figyelő tekintetek, az egyszerre kifelé és befelé néző szemek, nem is figyelve arra, ki ül mellettük.
A mozi… Egyszer mindenki köteles betérni, többször meg sem tehetné.
Csupa egyszemélyes vállalkozás, magányra ítélt nézőközönséggel. Mindenki csak magának tartozik, másoknak semmivel.
Akkor sírsz vagy röhögsz, ha te látod jónak. Ez, az egyetlen, amit megtehetsz. Hát tedd. Ebbe senkinek nincs beleszólása.
A filmedet végig kell nézned. Ha nehéz és fájdalmas részekhez ér, becsukhatod szemeidet, de akkor is látni fogod. Ki kell bírni.
Aztán egyszer csak jön a jegyszedő néni és kikísér. Utána sikerülhet csak megbékélni. Remélem. Már csak azért is, mert ez az egyetlen, ami nekem maradt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése