Rezső kilenc körül ébredt. Hálószobájába már javában ömlött befelé a kora tavaszi napfény, a verebek torkuk szakadtából ricsajoztak a kerti fákon. Vidáman-frissen kipattant ágyából, észre sem véve, hogy úgy éjjel két óra tájban meghalt.
Igaz, szokatlanul könnyűnek érezte magát, még bal térdizülete sem kínozta, pedig így tél végén ez gyakorta megesett.
Dudorászva kilibegett a fürdőszobába, megborotválkozott, beállt a zuhany alá és hitetlenkedve konstatálta: hiába zuhog rá a víz, nem lesz vizes.
Másodszor akkor döbbent meg, mikor szappant tartó kezére nézett. Kézfején át kiválóan látta a szappant. Tanácstalanul nézett körül, már nem dudorászott. Az egészet úgy nem értette, ahogy van.
Gépiesen felöltözött, s mikor szokás szerint be akart ágyazni, látta, benne fekszik…
Most már igazán megrémült. Révetegen tapogatta ágyban fekvő alakja hideg homlokát, aztán saját homlokához nyúlt, amin egyszerűen átcsusszant a kézfeje.
Hát mindjárt elájulok – motyogta hangosan.
Hirtelen kiszáradt a torka. Az asztalkán álló vizeskancsóért nyúlt, de átnyúlt rajta, mint homlokán.
Egyszeriben nagyon gyengének érezte a lábait. Nekidőlt a falnak – simán átesett a konyhába. Nemhogy levert volna valamit, de még meg sem ütötte magát.
– Mi a fene lehet velem? – dadogta, de minden ijedtsége ellenére élvezni kezdte különös helyzetét.
Kiment a lakásból, leszaladt a lépcsőn, a szembejövő öregasszonynak illedelmesen köszönt, – az láthatóan észre sem vette.
Ahogy kiért az utcára, szétnézett a nyüzsgő sokadalomban és életében először szabadnak és boldognak érezte magát.
Hát átkozottul tudom unni.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése