Most már egyedül.
A semmiből tűntél fel, és a semmibe vesztél.
Maró emléked elégeti minden sejtemet, tokká váltam, amiből eltűnt a hegedű.
Csak a jeges és közömbös szél dúdolását hallgatom, a semmi hangjait, a sehova tovább énekét.
„Minden múlik, ez is elmúlt,
Nem örök a csoda sem”
/E.A Poe/
És már sohasem, mert elfáradtam, csak a tompa üresség, és az önsajnálat bamba vigyora kísért.
Talán igaz sem volt, csak úgy képzelődtem, mert az ember szokott magának szívet melengető szépeket is gondolni.
Mert ezt a nagy és monoton valóságot, ki kell színezni néha valamivel, ami miatt bebeszélhető bárkinek, hogy azért mégiscsak érdemes ezt csinálni, mert szép a madárdal, csodás a levelek régi történeteket mesélő suttogása, a nap sugarai igenis melegen simogatják elgörnyedő testedet.
Mert nemcsak a múló idő, a tünékeny álmok, és a tél jege a világ.
Mert el lehet veszíteni valamit, vagy valakit, aki kézzelfoghatóan nem is létezett.
Aztán az elképzelt hangja, mosolya, és érintése feloldódik a hajnali párákban, a mindent elfedő és tapintatos, szótlan ködben.
A belső magány elbizonytalanító réme, a veszteség diadala, ami a mellkasban, és agyban üli dőzsölő torát, a csengőn éneklő lélekharang távolról sem megnyugtató zenéje…
Ez a valódi világ, ez az, ami van és maradt minden mesédből, amiben alapok nélkül hittél, mert hinni akartál.
Orpheussá váltál, botladozva az alvilág folyosóinak sötét labirintusában, és a lantodat markolva keresed Euridikét, akit félő, hogy csak elképzeltél magadnak.
Most már egyedül. A semmiből tűntél fel, és a a semmibe vesztél.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése