Az elvadult kert úgy rejtette magába a házat, hogy az utcáról nem is lehetett látni. A rozsdás kertkaput befutotta a repkény, elfeketedett rézkilincse döglött madárként lógott a hajdanvolt zár felett.
Sok éve nem járt ott senki, aki elment a kerítés mentén, olyan rossz érzés kerítette hatalmába, hogy a végén majdnem futva hagyta maga mögött a növényektől benőtt kerítést.
Nem szívesen beszéltek erről az emberek, valami áradt a kerítés mögül, valami jeges gyűlölet, ami ellen nem volt hogy védekezni.
Ha egyetlen mód volt rá, messze kikerülték azt a járdaszakaszt.
Még a madarak is elkerülték vénséges girbegurba ágaikkal égbemarkoló fáit, a tikkasztó hőségben sem zümmögtek méhek a lombok között.
A halál kertjeként emlegették a környékbeliek.
Éjszakánként kinyílt az emeleti zsalus ablak, a szobában halvány kék fény világított. Láthatatlan gyertyák lobogó fényei táncoltak a falakon.
Aztán megjelent az ablakban egy nőalak.
Akkor, mint egy mély sóhaj, kiömlött a kertre egy hűvös, nyirkos szag, egy kriptaszag, aki egyszer magábaszívta, élete végéig cipelte emlékét.
A látomás nőni és vékonyodni kezdett, karjait széttárva, felemelkedett, és mit egy árnyék, súlytalanul kilibbent az ablakon.
Bő köntöse úgy terült szét az éjszakában, mint egy óriás denevér.
Öten bújtak el a szembelévő fűzesben, azzal a szándékkal, hogy meglesik a jelenést. Hogy az éjszaka további részében mi történhetett, ezt nem tudta meg senki.
A leselkedők hazatértek, de nem azok az emberek voltak, mint azelőtt.
Lassan, kimérten mozgó bábukká lettek, egyik sem beszélt, réveteg tekintetük, mintha valamit folyton figyelne.
Leheletük rossz szagot árasztott, sokak szerint kriptaszagra emlékeztetőt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése