Pupuc

Nem tartozik a szép nevek közé. Állítólag nő volt, de még hosszabb vizsgálódás után sem lehetett benne biztos az ember.

Pupucnak nem volt lakása, az utcán lakott.  Magának való lévén nem szólt az senkihez, sem jót, sem rosszat. Hogy ennek a szófukarság volt az oka, vagy a nagy bölcsesség, ezt nem tudta senki. Nem volt sem barátja, sem ellensége. Csak mint „A Pupuc” emlegették, de ritkán esett róla szó utcai körökben. Nem volt mit mondani róla.

Egy reggel eltűnt. Napok múltán vették csak észre, és el sem tudták képzelni, hova tűnhetett. Találgattak  mindenfélét, de nem jutottak eredményre. Egy göthös-öreg csavargó mesélte, hogy a kérdéses nap hajnalán a szemétgyűjtők körül látta. Széttárt karokkal állt, és arcát a felkelő nap felé fordította. Egészen át volt szellemülve, mosoly bujkált koszos ráncai mögött, majd lassan emelkedni kezdett. Úgy csillant vézna teste a fényben, mint az arany. Egyre gyorsabban haladt felfelé, egyre kisebbedett, aztán mintha felolvadt volna a ragyogásban.

Hitetlenkedve hallgatták a vén tróger elbeszélését, nem igazán hittek neki, de senki nem adott hangot ennek a véleményének. Zavarodottan néztek maguk elé, megpróbálva  felfogni a történetet.