Nekem írtam e dalt…


Helyenként fülsértően hamis, időnként más hangfekvésbe csúszik, akadozik, hol fantáziátlan, hol meg plagizál, de szól.
És egy fontossági sorrendet véve alapul, a dal lényege a hallhatóság.
Mert mit ér egy zenei alkotás, ha hangtalan?
Értelmetlen, követhetetlen, nem érvényesülnek a vad fortissimók és lágyan költői pianók, nem simogatja, nem borzolgatja az ember lelkét,
a krescsendók és kontrapunktok elkallódnak a semmi csendjében.
Persze, a semmi az egyetlen, aki hallja, hunyt pillákkal dúdolja a részleteket, mert a semminek van igazán füle, mindent hall, ami szól, és ami nem.
Mindenkiben szól a dal, kinek, kinek sajátja, hol zümmög, hol ordít, betöltve földet és eget, hamis és érdes trillái végigkarcolják a levegőt, támasztanak szellőt és szélvihart, de akkor sem hallják a süketek.
Csak a meghasogatott légtér tűnik fel nekik, rosszallón csóválják fejüket, mert rend a lelke mindennek, és ez meg hogy néz így ki?
Hogy ők hogy néznek ki, ezt egyikük sem veszi észre.
Ha mindenki siket, kinek tűnne fel?
Nagyritkán akad, aki hall, de bölcsen letagadja, mert nem lehet Wágnert énekelni, amikor lakodalmas megy.
Lebukás esetén sincs nagy baj, mert azt mondja, hogy Kierkegaardot dúdolt, mindenki el fogja hinni neki.
De ha gyáva, akkor a lánc, lánc eszterláncot kell énekelni vég nélkül, abból még sosem volt baj.
A dal meg szakadatlanul szól, napsütésben és csillagfényes éjszakákban, hóviharban, sivatagi szélben. Mindegy a szöveg, a dallamot nem hallják, a szöveget meg úgysem értenék.
Secko Jedno, mondaná egy művelt francia.
Ha már elhalkul bennem az ének, akkor megette a fene.
Mindig a belső csend öl. A kiszáradt, és megrepedezett lélek, összezsugorodva lötyög a tokjában, ha kihallani a mellkasból, olyan érzetet kelt, mint egy indulatból rázott rumbatök.
Már csak szambákhoz lehetne zenekarokban használni.
De visszakanyarodva a dalhoz, a biztos az, ha én írom magamnak a magamét. Nem érintenek váratlanul a falsok, hiszen én csinálom, mindig ilyenek, megszoktam őket. Szövegeiket meg alámotyogom a zenének, ha olyan kedvem támad.
Mivel úgysem hallja senki, nincs felelősségem, nem vezetek vele félre senkit, magamat meg úgysem tudom.
Üldögélek a déli napsütésben, ernyő alatt, mert utálok napozni, és harsogom a dalomat, olyan szabadságtudattal, hogy na.
Elfogadva, hogy a mások vaksága és siketsége tőlem függetlenül van, nem az én felelősségem.
Nem vagyok Isten, én csak figyelmeztetni tudok, ők meg sosem figyelnek.
Megnyugtat a felismerés, hogy a jó dal, meg a hamis is, sosem kerülhet közel az éghez, még a felhőkig sem jut el.
Nekem írtam e dalt.
Helyenként fülsértően hamis, időnként más hangfekvésbe csúszik, de
szól, és az enyém.


* Rajz:
Igric = foglalkozásnévként a 15. sz.-tól szerepel, jelentése zenész, mulattató, mutatványos, szemfényvesztő.

Nincsenek megjegyzések: