Fumarola

Furcsa képződményként állt ki a társadalomból, folyton finoman füstölgött, erős kénszagot árasztva tette tönkre az illatozó rét levegőjét.

Környezete utálta, már álmaik is kénszagúak voltak tőle, de nem tudtak vele mit kezdeni.

Nem állt szóba senkivel, de vele sem kereste senki a kapcsolatot.

Kőkori temetkezési helynek, büdöskének, kőcsöcsnek gúnyolták, szaga miatt messze elkerülték a bogarak, csúszómászók.

Göröngyös testét, sárga lefolyások díszítették, a kicsapódó kén nyomai, ha ez így megy tovább, összefognak téveszteni egy torzszülött kanárival- ugratták kétségbeesésükben a környező növények.

Fumarola csak némán eregette kis gomolyfelhőit, és mély megvetéssel undorodott tőlük.

Arról álmodozott, hogy egyszer elkezd dagadni alatta a talaj, egyre magasabbá és hatalmasabbá válik, hegyes csúcsa a felhőkig ér.

Vadul fogja ontani magából a kénes füstfelhőket, napfényben fürdő ormára tisztelettel és reszketve néznek fel ezek a férgek, akik őt most ugratják.

Büszkén, és fogvacogva emlegetik utódaiknak és az újaknak, hogy ők ismertek engem annak idején, meséjüket kiszínezik meg sem történt epizódokkal, hiszen nincs, hogy ellenőrizni történeteik valódiságát.

Én meg ragyogok, hatalmasan föléjük tornyosulva ŰBER ALLES, homlokom felett glóriaként köröző sasok társaságában és kiteljesedve hirdetem tévedhetetlenségem tényét, ami a világon az egyetlen igaz.

Mert a szélben hajladozó növények látszólagos békéjéhez képest, az én, nem kedves, göröngyös, kénszagú igazságom a valóság.

Mert az általános igazságok, mindig homályos és félreérthető dolgok, szándékos bizonytalankodásaik meggyőződéseik hiányából fakadnak, ezért érvényesül mindig az erősebb igazsága, a valódival szemben.

De a tévesztett út is út, azon is lehet haladni, aztán, hogy ki- mit tart tévedésnek, az szubjektív, mert hogy mi, mikor, micsoda, azt is mi találjuk ki.

Amit meg a fű, és fa kreál, az eleve bukásra van ítélve, mert földhözragadt kisszerűségük eleve meggátolja őket a széles skálájú gondolkodásban, és menthetetlenek, mert nem hiszik el, hogy nincs agyuk.

Ezért nem érdemes velük szóba állnom, gyermeteg gügyögéseik idegesítenek,

magyaráznom, meg hiábavaló.

Ti, csak szagoljátok a mofetták ártó gőzeit, úgy fogtok beledögleni, hogy észre sem veszitek.

Bután és félrevezetve trágyázzátok a talajt, mert porból lettetek, és porrá lesztek, kivéve én.

Én, magasan felettetek sütkérezem a fényben, csak sasokkal és keselyükkel beszélgetek, le sem látok haldokló, infantilis tömegeitekre, én látom a végtelent, amit ti el sem tudtok képzelni.

Ti, saját hülyeségetekben dagonyáztok, értékelitek egymás értéktelenségét, ajnározzátok a kivételezetteket, akik el is hiszik ledegradáló halandzsáitokat.

Csukott szemekkel, széttárt karokkal álltok, és elképzelitek, hogy repültök,

élvezitek a szelek zúgását, hajatok lobog a szélben, és azt hiszitek éltek.

Egész életeteket átszövi a pánik okozta bizonytalanság, mert igazán nem hisztek el magatoknak sem semmit, ebben az egyben igazatok is van, de igyekeztek egy sereg baromsággal ezt a rémes érzést elnyomni.

Mert, hogy él valaki, vagy úgy néz ki, mintha élne, ez két dolog, életveszélyes őket összekeverni. Ti, jobb híján keveritek, ami azért nem botrány, mert ha elhiszitek, akkor rendben van. A hitben van a lényeg, nem a valóságban.

Az igazság, egy hülye népmesei elem, egy fiktív remény, aminek sosem volt valóságalapja.

Az viszont igaz, hogy nincs semmi helyette, pedig valami kell, mert a semmi az öl.

Mondhatnám önvédelemből, beszélitek tele a saját fejeteket zöldségekkel, mert fumarolák sosem lesztek, csúszómászó voltotokat meg nem tudjátok elviselni.

Hát, ha belegondolok, elég szar lehet nektek, ott lent, mindig tele van szájatok sárral, ami tudat nem igazán ösztönöz.

Csak a mofetta marad, mint misztikum, ami a fumarola fingja, ez, a nektek szánt ajándékom, élvezzétek tőlem szeretettel.

Igaz, gázaimtól egészen elhülyültök, de fizetni kell az élvezetért, a gyönyörnek ára van, még ha belepusztultok, akkor is.

Én, tökéletesen felül vagyok rajtatok emelkedve, igazán nem is érdekel elcseszett sorsotok, én, gőzölgök a világ felett, és nincs is időm veletek foglalkozni.

Hogy rátok öntöm bölcsességemet, ezt végtelen jóindulatomnak köszönhetitek.

De ne is törődjetek vele, ti csak álmodozzatok a semmi kellős közepén,

soha nem győzhet mindenki, ti meg született áldozatok vagytok.

Higgyétek el, a vesztesek nagyon fontosak, hozzátok mérik a győztesek nagyságát.

Ti, a mofettában vegetálók milliárdjai, kedves látvány vagytok innen az én magasomból, nektek köszönhetően érzem nagyságomat.

Nem aggódom kipusztulásotok miatt, mert a gaz mindig újra terem, mert ez az élet rendje, és ez így helyénvaló.

Én, a nagy fumarola itt ragyogok a világ felett, immár tűzhányóvá nőve ki magam, és élvezem a fényt, az alulról jövő csodálatot.

Reménykedjetek a feltámadásban, ami számotokra sosem jön el.