Voltunk mint ti...

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI, POR ÉS HAMU”

Hát igen…

Csináljuk a baromságainkat, hetente átideologizáljuk, hogy ne kelljen beismernünk tévedéseinket, aztán ha nem tudjuk másokra kenni a hibát, marad a lelkiismeret furdalás, ha van lelkiismeret…

Az meg vagy van, vagy nincs.

Vagy kötelezővé teszünk valamit, vagy tiltunk, de hogy mint lehetőséget ajánljunk, és az állampolgár dönthessen, hogy neki van e arra szüksége, vagy netán nincs, az nem fordulhat elő.

Aztán szegfűket dugunk a puskák csövébe, a díszlépésektől visszhangzik a világ, a szeges talpú bakancsok szikrát vetnek a macskaköveken, és az euforikus tömeg fetreng, integet, és megüdvözül a gyönyörűségtől.

„Malvinka Malvinka, de könnyű magát szórakoztatni”- jut eszembe erről a régi vicc poénja…

Aztán elindul a gőzhenger, kivetkőzünk magunkból, ki ki kiélheti magát ocsmány vágyaiban, hősnek kiáltunk ki távolról sem hősöket, akiket a győztes egész más névvel fog illetni…

Majd jön a nagy és látványos megbánás, aminek egy része eleve hamis, érdekes, hogy az igazi megbánók sosem vettek részt az elkövetésben. Belőlük lesznek a következő áldozatok.

Mert ez egy ilyen társasjáték, mióta a világ a világ, folyton megismétlődik, megunhatatlan, és garantálja az eltespedés lehetetlenségét..

A föld meg csak forog, az ősz- rozsdás lombszőnyege eltakarja az elmúlt tavasz ocsmányságait, na meg amúgy sem lehet visszamenőleg változtatni semmin, meg minek, hiszen egykettőre itt a következő tavasz, új lehetőségekkel, kit érdekel már az, ami elmúlt.

„Törölni, és lépni”- mondja Strindberg a Toronyőrben, hiszen a kapacitásunk véges, idő múltán, már nem bírnánk elviselni a múltat cipelve, elkövetni a jövőt.

De itt lép be a sors kegye, egy öreg embernek megkönnyíti a távozás mentális nehézségeit, mert úgy torkig lesz a világ dolgaival, hogy szinte szívesen távozik, remélve, hogy nem ugyan abba érkezik.

Mert a Holtak könyve fenyegető célozgatásai nem zárják ki ennek lehetőségét.

Csak állok, mint Pier Bezuhov a tomboló tüzérségi ütegek között, nézvén a torkolattüzek füstfelhőiben eleső katonákat, érzékelve a holt lelkek csatatér felett gomolygó felhőit, és próbálom megérteni, a felfoghatatlant.

Csak ácsorgok a szürke hétköznapok ócska történései között, a közöny, irigység, féltékenység és gyűlölet, hullámzó mocsarában, elnézvén, hogy a butaság és gonoszság hogy teszi életképtelenné a kulturált, értelmes törekvéseket.

Ezeket, és még az ide sem írt dolgokat mindenki tudja, de nem mozdul.

Bólogatva helyesel, azt is halkan, nehogy valakinek feltűnjön.

Ha a nyílt utcán megtámadnak és kirabolnak, úgy mennek el melletted, mint aki nem is látja. Nem rá tartozik, olyan snassz konfrontálódni, de ha ő az áldozat, bőszülten ostorozza a mások közönyét.

Jellemhiba? Gyávaság? Szánalmas és visszataszító, ez a féregkategória, amitől hemzseg a világ.

Aki döglött bikát döfköd, az nem torreádor. Az csak egy idióta hentes.

Hogy mi lesz így a világból?...Hát semmi. De így is működik, és ez a lényeg.

Csak ne keveredne fel tőle a gyomrom…