A kis öreg




Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.
Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen céltalan utazgatáskor, honnan tudja majd, hogy odaért?

Nincs ki segítsen, hiszen mindenki ezt teszi, hitt céljaik idővel elporladnak, értelmetlenné válnak, elveszítik fontosságukat, mert a múló idővel az emberek változnak, más és más aspektusokból ítélik meg ugyanazt. Módosult szemlélettel és hittel, sorra válnak közömbössé fontosnak ítélt dolgaik

Az önámítani tudás, a sors kegyelme, átsegít nagy zökkenőkön, eltereli a figyelmet a lényeglátás réméről, nem enged végiggondolni semmit, ami megfagyaszthat lelket és hitet.

Nagy a világ, semmibeködlő útjain nincsenek irányító táblák, a szabadon poroszkálás örömét nem zavarja semmi.
A végtelen utazás, a valós célok nélküli, mert hogy lehetne célja, ha nem ismeri a merre, és miért arra lényegét.

Eleinte hisz a másokban, az igazságban, a fényben, ami meleg és nem vakít, a dalban, a szélben zúgó lombkoronák zenéjében.
Hisz a célokkal tűzdelt élet szépségében, ami egyre távolíbb, amiket felváltanak a hűvös szelek.
De menni kell, bár hajdani délceg tartása már sehol, csak vonszolja ólomnehéz lábait, és fázik, ruháit tépi a szél.
Az út is egyre rögösebb, már szívesen megérkezne, de hova?
Honnan tudná meg, hogy odaért?
A kopasz fák, a rozsdás levélszőnyeg, mind figyelmeztet, de mire?
Egyre sokasodnak a megválaszolatlan kérdések, gondolatait, figyelmét leköti, hogy el ne essen, mert érzi, nem tudna többé felállni.
Kimerülten letér az útról, elvonszolja magát az első hatalmas fa törzséig, lerogy, hátát nekiveti az érdes kéregnek, átöleli az álom.
Aztán megérkeznek az éjszakai ködök, már nem érzi, hogy betakarják.

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.
Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen utazgatásnak aztán mindig az a vége, hogy nem tudja meg soha, ha odaért…

Nincsenek megjegyzések: