A Vándor

A sziklás, gazos dombtetőről, gyönyörű volt a kilátás. Sűrűn, fákkal benőtt, bozótosokkal tarkított dombok és lankák, egészen a folyóig.

A meleg fuvallat bársonyos tapintása, lágyan borzolta a magasra nőtt fűtengert, távolabbról nézve, úgy hajtogatta hol jobbra, hol balra az aljnövényzetet, mintha hullámzó, zöld víz lenne.

Hatalmas volt a csend, az időtlennek tűnő végtelen nyugalom, és béke.

Lent a völgyben, öles fák lombkoronáinak árnyékában megbúvó faházat, a dombról nem is lehetett látni.

Még a hozzá vezető ösvény sem árulta el hollétét, mert nem vitt oda semmiféle út.

A kalibát körülvevő erdő, már régen visszavette a hajdani kertet, nyoma sem maradt kerítésnek. Időrágta deszkáiban, csak a szú énekelt. Már a tetőgerincen is átnőtt a repkény, úgy hatott a látvány, mintha fázna a ház, és álmában félig magárahúzta volna a sűrűn nőtt levelekkel terhelt indákat.

Időnként egy vércse éles rikoltása süvített végig a békés délutánban szendergő fák felett, erős hangja elnyomva áldozatának utolsó hangjait.

Erről szól a lét- szólt rekedtes hangján a sovány férfi, megállva haladtában, két, eres, kidolgozott kezével markolva görcsös botját, kicsit megpihent. Cserzett arcát zilált ősz szőrzet fedte, fején zsíros vén kalappal, elnyűtt ruhában.

Hátán, spárgával összekötött zsák lógott, benne minden, ami számára maradt. Egy zsebéből előhalászott, kétes tisztaságú rongydarabbal, lassú mozdulatokkal végigtörölte gyöngyöző homlokát. A fény felé emelte arcát, percekig állt ott, hunyt szemekkel.

Aztán lassú léptekkel továbbindult, nem volt hova sietnie, övé volt az egész világ.

Milyen bolond is az ember- sóhajtotta fáradt hangján-   Fiatalon tele van elképzelésekkel, vélt vagy valós célokkal, ezek a talmi tevékenykedések elvonják minden figyelmét, pont a lényegről. A múló időről.

Ezt tudja az idő is, és a háttérben múlik, előre is kárörvendve, hogy mire észreveszi a halandó, már késő. Mert minden véges ami emberi, ő jól tudja ezt, csak az embernek nem jut eszébe, mert magával van elfoglalva.

Mindenáron valami értéket akar felmutatni, hogy az mi is valójában,  nem igazán tudja, de nyomot akar hagyni maga után. Hogy erre a hiúsága veszi rá, vagy egyéb okai vannak, hát ezt nem tudja senki.

Hitek, és tévhitek özönében hánykolódik, lobog és lelkesedik, mert hinni akar. Aztán a múló idő elcsendesíti lelkének hullámzását, megkérdőjelezi a nagynak tudott dolgok fontosságát, a lobogó lángokat követi a parázs, majd nem marad benne más, mint hamu.

És nem hibáztathat ezért senkit, mert akkor is ugyan úgy sütött a nap, fújtak a szelek, zöldellt az erdő, és daloltak a madarak, de neki nem volt ideje meghallani.

A vándor jócskán beért a fák árnyékos tengerébe, mikor észrevette a házikót. Igencsak meglepődött, ismervén a környéket, tudta, itt sosem volt semmiféle épület.

Álldogált egy darab ideig, aztán lassan megindult a bejárata felé.

A korhadó ajtó nem volt bezárva, nagy nyikorgással nyílott ki előtte.

Bent félhomály időzött, rozoga fekhely, asztal, és egy szék.

A pókhálók, a vastag por hirdette, hogy nagyon régen nem járt ott senki.

Az öreg, nagy nehezen lepakolta az asztalra hátizsákját, botját a priccsre fektette, és leült.

Szeretek valahova megérkezni- szólt, ha nem tenném, nem lenne hogy ismét elindulni. Az egész élet, indulásokból, és érkezésekből áll.

Rátelepedett egy ernyedt fáradtság, kellemesen zsibbadt a nyugalom  simogató érintéseitől. Ennem is kéne valamit, győzködte magát félálomban, meg kútnak is utána kell néznem, majdnem üres a kulacsom.

Békésen aludt a széken ülve, mikor megérkezett az éjszaka. Sötétségbe süppedt minden, eltüntetve házikót a vándorral együtt, feneketlen, sötét vermében.