Halálszag

A magas, sovány, középkorú férfi, viseltes ballonkabátjában, lestrapált barna kalapjában esetlen kőlábakkal botorkált a vizes úttesten. A gyér közvilágítás alig derengett bele az éjszakába, az izzók, mint haldokló szentjánosbogarak hunyorogtak a korhadt faoszlopok csúcsain. Éjfél után bandukolt az idő, a férfi, minden nap ilyentájt ment végig a fáktól kísért úton, kimért, egyenletes léptei, úgy koppantak a köveken, mint két faláb. Nehéz szaga, önálló életet élt, belibbent a törzsek közé, felkúszott a fekete lombkoronák csúcsáig, megdermesztve a fészkeikben alvó madarakat, elnémítván a tücsökzenét.

A férfi letért az útról, belépett a feketén alvó törzsek és bokrok közé, hangtalan léptei mintha nem is érintették volna a talajt. A kis tisztásra kiérve, egész alakját beezüstözte a holdfény. Ahogy körbehordozta láthatatlan tekintetét, megelevenedett benne a sötétség, eleinte homályosan, majd egyre élesebb képek váltották egymást. A tobzódó események vadul felhabzottak, majd kibuggyanva lávaként folytak végig mellkasán, ömlöttek végig csontsovány lábain, hatalmasan szétterülve a tisztás füvén. A kékes fény felerősödött, éles tőrként hasította keresztül a rétet. Lassú, mélyről jövő nehéz muzsika áradt mindenünnen. A földalatti ódon pincék láthatóvá lettek, vizes, pókhálós boltívein burjánzott a fekete moha.

Tudta, az egymásbanőtt végtelen pincéknek csak egy bejárata mutatkozott meg számára, a belőle áradó nehéz dohszag, húzta, vonzotta magába. Minden éjszaka megismétlődött a varázs, minden alkalommal közelebb került lélekben a lejárathoz, bármennyire taszította is a látvány, ahogy leszállt az éjszaka, ide kellett jönnie. Ahogy ott állt, két világ küszöbén, felrémlettek benne rég felejtett emlékmaradványok, nyomasztó, émelygő, fájdalmas érzetek, szédülést és rossz közérzetet teremtve agyában és lelkében. A földalatti világ torkából áramoltak felé az emlékei, az övéi voltak, érezte, csak nem emlékezett rájuk igazán. Mert az emlék feltámadhat, mert örök. Képes visszavarázsolni a hajdani érzelmek melegét, a rossznak ítélt, valójában csak félreértett, rosszul megélt emlékekét, amik körüllengik és átölelik a már örök álmukat alvó lelkeket. Az üreg szájából fehér- ködlő alakok gomolyogtak felfelé, egyre többen, és egyre sűrűbben, körülzsongva szikár alakját, lassan emelkedve a hold felé.

Nem volt benne félelem, csak bódult elmével figyelte a jelenést, bámulta az egyre hosszabb, hold felé nyúló hidat, a fehér alakok végtelen szőnyegét. Egyre erősebben érezte a pincék vonzását, annak a másik létezésnek sűrű jelenlétét, ami lábai előtt lüktetett, és csalt le a mélybe.

Gépiesen megindult lefelé.