VERKLI

Végakarat…

Ez, egy utópisztikus hülyeség, mert: Bármit akarni, egy folyamatos létben lehet, mert mindennek van egy átfutási ideje, egy akaratnak is idő kell, hogy realizálhatóvá lehessen.

A nyilatkozónak mindene lehet, csak ideje nem. Nincs is neki.

Na meg minek akar valamit, ha úgy is elszáll, köddé válik, amit felszárít a reggeli napsütés.

Aztán, hót mindegy, hogy mit akar, nincs rá módja, hogy ellenőrizze akaratának megvalósítását, mert elmegy.

Nem is valósít meg senki, semmit.

Csak hajdani barátai, tisztelői emlékeznek úgy rá, hogy megboldogult, ellenségei szerint, kipurcant, ugrott egy hátast, elvitte az ördög, meg ilyesmi.

De a két „tábort” nézve, egy viszont közös bennük, tesznek az elhunyt végakaratára.

A világ, idáig sem tőle gurult, a jövőben sem okoz távolléte semmi problémát.

Meg minek beszél bele valamibe, ha nincs is jelen. Okoskodni, rendelkezni, aztán lelépni a francba, az itt rekedtek meg kínlódjanak, ha a végakarat szavainak érvényt akarnak szerezni.

Az akarat hagyónak, meg hiszem, hogy egészen mindegy, végrehajtják e akaratát, vagy sem.

Hogy akkor miért ír végakaratot?

Mert az utolsó perceit, valami horrorisztikus, hatalmas élménynek hiszi, minden nézőpont kérdése, a távozónak tűnhet annak, de akik szomorú képpel körülállják, azok, egy más perspektívából élik meg a történőket.

Titokban arra gondolnak, milyen jó, hogy nem mi fekszünk az ágyon, de a végakarónak is eszébe juthat ugyan ez, csak ellenkező előjellel.

De a sors, kifürkészhetetlen akaratából, ez most így történt.

A fene egye meg…

Aztán továbblép az élet, az agyakat elárasztja a feledés homálya, nem csak a végakaratot nyeli el az idő, de az akaró emlékét is.

És a verkli szól, fülsértően nyekereg, ja, kérem, azt érzéssel, felszabadult lélekkel, kéne tekerni.