REND

„Rend a lelke mindennek”.

Hát, ez rém tetszetős, szinte éteri magasságokban, csillogón szárnyaló, humánus gondolat, a maga infantilitásában.

De mi a rend? Mit értünk ez alatt? Ez a fogalom, több irányból is megközelíthető, de egyértelműen, nem definiálható valami. Valami képtelen, békét és biztonságot árasztó hangzatos kiböffenése a közösen űzött társadalmi tevékenység feltételeinek.

Mert, valójában rend, sosincs. Hogy is lehetne, ha meghatározhatatlan, egyértelmű, mindenki által egyetlen járható útnak nem képesek tekinteni?

Mert van az én rendem, meg az ő rendje. Mindkét esetben, meghatároz, hogy mi érdekem adódik abból a rendből, amit a magaménak tudok.

Minden koreográfia, egy kényszerítő helyzet, egy nem kellemes állapot, mert nem tehetem azt, amit szeretnék.

Egy balettáncos, hiába van nagy kedve, mondjuk a tűzmadarat eltáncolni, ha a hattyú halála a feladat.

A rend, mint kényszerítő eszköz, az öltözködéstől, a társadalmi érintkezéstől, az udvarlásig, az evőeszközök használatáig, mindent előír.

Nem kétlem, hogy rendnek lennie kell, de ha valaki, mindezt magáénak érezve, szó szerint betartja a szentenciákat, az a bábuvá válás alapfeltétele, a nagy metamorfózis, az elmagányosodás előszobája.

A rend, sugall, egy élhetetlen létformát, és kizárja a gondolkodás zavart keltő gyakorlatát. Hazug, és művi tevékenységek tömegére épült létezési recept, amit senki nem tart be, de elismerően, mint nagyon fontos valamit hangoztat.

Egy rétisasnak, a rendhez tartozik a tény, hogy elkap, és megeszik, mondjuk, egy pockot.

Mondanom sem kell, egy pocoknak erről, egészen más a véleménye.

Mert a rendnek, súlyos ára van, rengeteg csalódást és nehézséget okoz, és ha még sikerülne is szó szerint betartani humánusnak lódított lényegét, na, és akkor mi lenne?

Egy teljesen elgépiesedett társadalom, ami, miután biztonságban érzi magát, és minden, előre tudhatóvá válna,  eltompulnának bizonyos érzékszervei, a gyanakvás, odafigyelés, a kreativitás, a talpon maradás képessége, és még hosszan sorolhatnám, de minek.

Minden kiszámíthatóvá válna, és temetne a monotónia, meg az unalom.

„Rend a lelke mindennek”

Szerencsésebb, ha a gondolat marad a rózsaszín felhők ölelésében, mint vágyott tündérmese, mert legyünk őszinték, ha egy meséből, tényleg megjelenne egy tündér, hát nagy zavart okozna.