Hörghurut

Mottó: „Azért romlik az ember látása, hogy ne menjen el az önbizalma”

                     /Oszvald Marika/

Mert gazdag ember kleptomániás, a szegény ember, meg lop.

Mondta a holló, a menyétnek. Mert a holló, beszélt menyétül.

Na de ilyet! – hörögte a menyét, pedig madárnak néztem, és nem magamfajtának. Gondolom, ez a rekkenő hőség viccel velem.

Egy varangy, annyira szeretett volna repülni, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy szárnyai nőnek, és repül. Egy reggel, valami bizsergést érzett a hátán, éppen növő szárnyait hitte, és csapkodni kezdett velük, ahogy a verebektől látta.

Emelkedni kezdett, és boldogságában, ordítva brekegett. Nagy köröket írt le a rét felett, vadul verdesve szárnyaival, az őt néző verébhad, nagy döbbenetére.

Egy varjú, tátott csőrrel nézte, aztán ráordított: mit csinálsz, te szerencsétlen!

A béka, erre az érdes, parancsoló hangra tért magához, te jó ég – brekegte rémületében, és zuhanni kezdett.

Mert csupa elszállt hülyével vagyok körülvéve! – hörögte, hangjában, rekedt gyűlölettel a koszos, kövér, és vén anyóka.

Csak cseszitek el az időt, mindenféle marhasággal foglalkoztok, fontoskodtok, és etetitek magatokat olyan idült szövegekkel, hogy igen fontos, hogy legyetek.

Hiába, egy belső vakság, párosulva egy gyávasággal, erőt ad, életerőt, ami nélkül, még ilyen rosszul se menne.

De elképzelem, hogy a végén, csak egy kiábrándult szarkupac marad belőletek, a megsavanyodott álmaitokkal, ezen csak röhögni tudok. És, nehogy azt higgyétek, hogy titeket, a szeretet, és megértés tart össze, ez, az összetartó erő, nálatok, a kosz, meg a hülyeség.

Nincs számotokra több mondanivalóm.

Egész teste sárgás fényben villódzott, halványkékes gőzbe burkolódzott, és képlékennyé vált.

Egy sötét tócsa maradt a burkolaton, ami lomhán belefolyt a macskakövek réseibe.

Csak egy pár, rongyosra hordott tornacipő hevert, hajdani ülőhelyén…

Hippokampelefantokamélosz – mondta a bagoly, és felborzolt tollaival, úgy nézett ki az ajtajában ülve, mint egy tollgolyó.

A sikló, meg a cickány, szájtátva, döbbenten ült a fa tövében, és értetlenül nézte a bölcs madarat.

Mit mondtál?, kérdezte elképedve, a kígyó.

Hippokampelefantokamélosz – ismételte meg a bagoly.

És ez, mit jelent? - így a cickány.

Az égvilágon semmit. Válaszolt a madár.

Illetve annyit, hogy mindenki, valami káprázatosan okosakat akar mondani élete folyamán, hogy elképessze a másokat.

Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ezzel mások is így vannak, tehát, nem arra figyelnek, hogy ki, mit mond, hanem arra, hogy ő mit beszél.

Így aztán, elfelejtődik a bölcs szó, meg a marhaság is.

Az utóbbi előnye, hogy nem kell hosszan készülni rá.

Hiába – súgta a kígyó, a cickány fülébe. Nem véletlenül tartják a baglyot, bölcsnek.