HENRIETTNEK SZERETETTEL

Tömeg, zaj, az egymásba érő autók kipufogóinak fojtó bűze, vastag függönyként vette körül. A fullasztó hőségben, úgy érezte, nem kap levegőt. Csak arra volt ereje, hogy figyeljen, nehogy nekimenjen valakinek. A vele szembejövők végtelen sora, összemosódott arcaikkal, egy nagy masszára emlékeztették, valami nyúlós, valószínűtlen halmazra, amihez neki semmi köze.

Bizonytalan léptekkel ment, nem nézett sem jobbra, sem balra. A fülsiketítő zajok, egyre távolabbinak tűntek, eluralkodott agyában egy furcsa csend, ami nőtt, és egyre nagyobb lett. Egészen lelassultak léptei, úgy araszolt előre, mint egy alvajáró.

Rég elfeledettnek gondolt gyerekkori emlékei tolakodtak tudatába, nyaralások, arcok, hangok, régi, megfakult történések, amik erőszakos jelenlétükkel, mindenről elterelték lankadó figyelmét.

Odatántorgott egy járdaszegélyt díszítő kuszmadt ecetfához, átölelte, nem érzett mást, mint csendet, és valami sosem érzett megkönnyebbülést.

Utolsó emléke, valaki kedvesen megfogja a kezét, ő súlytalanná válva emelkedni kezd.

A fának dőlve ült, kinyújtott lábakkal, előrebukott fejjel, arcán csendes mosoly. A tömeg, zavartalanul hömpölygött tovább, észre sem vette senki.