Megette a fene az egészet –
dohogott a hajnaltündér, és olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.
Mióta világ a világ, minden
éjszaka végén jövök én, meg a hajnal. Mindig ugyan úgy, és ugyan az. Olyan
átkozottul unom, hogy el sem tudom mondani.
Mert ez a monotónia, akit ez
szórakoztat, az egy primitív fráter. Annak nincsenek gondolatai, vágyai, fájdalmai
és örömei. Az, csak egy üres tok.
Már mondtam is az éjszakának,
hogy maradjon egyszer veszteg, ne múljon el, és én sem kell, hogy jöjjek.
Remekül szórakoznánk a megdöbbent világ láttán, az embereken.
Micsoda fejetlen kapkodás
lenne! Sokan, a végítéletről ordítoznának, megbánva bűneiket, amik hirtelen
eszükbe is jutna, mert csak a másokét szokták fejbe tartani, a hajdanvolt
szüzek, immár kivénhedt seregei, boldog bizakodással vizslatnák a sötét eget,
várva az angyalt, aki megmenti őket ettől a büntetéstől, mert az
önmegtartóztatás, szerintük hatalmas erény, amiért jár, az égi jutalom.
Mindenki magába roskadna,
gyorsan kibékülnének haragosaikkal, mellüket döngetvén, hogy ők, micsoda
szelíd, megbocsátó, jó emberek.
Zúgnának, énekelnének a
harangok, a térdükre hullt, megtisztult lelkű emberek tömegei felett, elfelejtvén
disznóságaikat, csak arra figyelve, hogy megússzák valahogy az egész
szörnyűséget.
És én, ezeknek hozom minden éjszakát követően a hajnalt, a tiszta napfényt, az első madártrillákat. A friss reggeli szellőt, ami meglebegteti a fák lombjait, és elhitetem velük, hogy na, majd ma sikerül, amíg éltek, minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is, de az csak a szomszédra érvényes.
És én, ezeknek hozom minden éjszakát követően a hajnalt, a tiszta napfényt, az első madártrillákat. A friss reggeli szellőt, ami meglebegteti a fák lombjait, és elhitetem velük, hogy na, majd ma sikerül, amíg éltek, minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is, de az csak a szomszédra érvényes.
Elhitetem velük minden
reggel, hogy nagyszerű, ezen az agyongyötört földgolyón élni.
Én mondom, megette a fene az
egészet, de csinálom, mert ugyan, mi mást tehetnék?
Most, hogy sikerült
kimérgelődni magam, indulok, megérintek üvegpálcámmal mindent, ami ettől széppé
teszi az ébredő hajnalt.
A TÖRPE
A nádas szélén üldögélt,
levette zöld papucsait, és bütykös lábait belógatta a poshadt vízbe. Kis
köröket rajzolt velük, és figyelte a pánikba zuhant csiborok keszekusza táncát.
Hogy ki törpe, és ki óriás,
ez nézőpont kérdése. Egy csibornak én, például, egy irgalmatlan méretű valami
vagyok, nekem meg ő, végtelenül apró. Én, egy pillantással átlátom őt, teljes
valójában, ő, engem csak részleteimben érzékel, szerinte, mindenhatóságom
megkérdőjelezhetetlen.
Nem is szólva arról, hogy a
törpe, az agyától valaki, nem a teste nagyságától. A tavi óriás például, akit
jól ismerek, annyi esze sincs, mint egy csibornak. De fenemód büszke, hogy
milyen hatalmas.
Persze megértem, hogy
mindenki csak arra lehet büszke, amije van. Ha semmije sincs, akkor arra. Bár
aki ilyen fafej, az el sem jut odáig, hogy önvizsgálatot tartson. Ez a sors
kegye, mert ha engedné rájönni, hogy mekkora barom, beleőrülne szegény. Hogy én
egy törpe vagyok, ez szubjektív megközelítése a ténynek, hogy nem vagyok óriás.
De a testünk mérete, csupán
egy állapot, és nem érdem.
Végtelen elégedettséggel
lelkében, hanyadtdőlt, és elaludt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése