A horizontnál elenyésző,
méla, unott gazban,
Hunyorogva botladozom a
térdig érő bajban.
Mindenütt bogár, egy tücsök
zenél, nap éget, sehol fedél.
Sehol egy ember járta csapás,
nincs felfrissülés, ez egy büntetés.
Mellkasomban forog tompa kés,
izzadó arcomban, gonosz legyek marnak.
Így vonszol előre a lomha
lét, agyamban sok szikkadt gondolat, elpusztult vágyak száraz lombjai.
Le kéne ülnöm, de nem tudok
felállni, segítségért nincs hova.
Az ég játéka, romos
halandókkal, rosszakkal, meg jókkal, csak halottal nem tud mit kezdeni.
Kiáltani?
Nincs kinek. csak a semmi
figyel, ő kívülálló, nem szól senkinek.
Így megy ez, a semmiben
totyogva, néha becsap egy délibáb.
De aztán megint a semmi, furcsa
egy poshadó világ.
Egy titkos féreg rág, hallom
fogának halk zenéjét, ahogy lelkemben oltja éhét.
Már alig látom mosolyod
fényét, hangod távoli, érintésed hideg, nem mondom el mindenkinek.
Úgy teszek, mintha lennél,
átölelnél, csókokat lehelnél, borotválatlan arcomon, nem marad utána semmi
nyom.
Mint minden más, ez is
elmúlt, csak emléke maradt, meg a dermesztő hideg.
Nem kívánom senkinek.
A csatornában, sulyom, és
békanyál, partján napoznak kövér varangyok,
Nem angyalok, azok az égben,
aranyló lében fürdenek, napoznak az égi fényben.
Azt sem tudják, hogy még
vagyok.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése