A vakítóan erős napfényben
ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő
hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt
lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.
Csillogó tekintetek, a
meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a
gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.
A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy
vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit,
hamis gőzei.
A veszettül hullámzó öntudat
méretei, túlment minden elképzelhetőn.
Nincs degeneráltabb élőlény
az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a
jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.
A hatalmas tér aszfaltozott
végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott
fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek
hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá
torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott
remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a
köddé vált mosolyok és remények már sehol.
A csalódás, és kiábrándulás
szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek
vélhető.
Mert a tévhitekért, a
megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell.
Kegyetlenül sokat.
Aztán el lehet felejteni, és
kezdeni elölről.
Ezek az újak, nem látják, a
milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan
kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt
remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.
Mert tudja – így a harkály,
az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy
semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton,
egy egyre halványuló képpé,
amin végigcsoszog az új generáció.
Idióta tévhitek, baklövések,
megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden
gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…
Miért nem változtatnak rajta?
– kérdezi a megdöbbent poszáta.
Ki tehetné? Ez fajtajelleg,
nincs mit csinálni, meg minek is.
Én, bármi van, találok férget
a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.
És elégedetten elrepült,
otthagyva az elképedt poszátát.
Kérek egy csokor orgonát.
Csak Sztálin orgonával
szolgálhatok – válaszol az eladó.
De az túl hangos, rossz
szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.
De Uram! Az igaz, hogy nem
hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem
összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem
kell.
Évekig tart, nem hervad, nem
teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya
miatt, ellopni sem olyan könnyű.
Ezek meggondolandó érvek –
szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim
árnyékában, a kertem zöld gyepén.
Nagyszerű döntés Uram, még ma
kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod
rendelkezésére áll.
Köszönjük a vásárlást.
A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén,
már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a
felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése