„VÉRED KIONTOTT HARMATÁVAL, IRGALMAZZ NÉKÜNK JÉZUS HERCEG”

A vakítóan erős napfényben ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.
Csillogó tekintetek, a meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.
 A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit, hamis gőzei.
A veszettül hullámzó öntudat méretei, túlment minden elképzelhetőn.

Nincs degeneráltabb élőlény az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.

A hatalmas tér aszfaltozott végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a köddé vált mosolyok és remények már sehol.
A csalódás, és kiábrándulás szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek vélhető.
Mert a tévhitekért, a megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell. Kegyetlenül sokat.
Aztán el lehet felejteni, és kezdeni elölről.

Ezek az újak, nem látják, a milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.
Mert tudja – így a harkály, az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton,
egy egyre halványuló képpé, amin végigcsoszog az új generáció.
Idióta tévhitek, baklövések, megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…
Miért nem változtatnak rajta? – kérdezi a megdöbbent poszáta.
Ki tehetné? Ez fajtajelleg, nincs mit csinálni, meg minek is.
Én, bármi van, találok férget a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.
És elégedetten elrepült, otthagyva az elképedt poszátát.

Kérek egy csokor orgonát.
Csak Sztálin orgonával szolgálhatok – válaszol az eladó.
De az túl hangos, rossz szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.
De Uram! Az igaz, hogy nem hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem kell.
Évekig tart, nem hervad, nem teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya miatt, ellopni sem olyan könnyű.
Ezek meggondolandó érvek – szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim árnyékában, a kertem zöld gyepén.
Nagyszerű döntés Uram, még ma kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod rendelkezésére áll.
Köszönjük a vásárlást.

A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén, már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.

Nincsenek megjegyzések: