Szerva fonákra

  

     Valaki játszik, szünet nélkül üti fonákjait, a labda süvöltve száguld, sokszor necces. Forog, bukdácsol, a fény csúszkál kerek testén, puffan és újra száguld, és mindez a repülő csoda – a fejed. Nem tudni, ki fogja az ütőt, de szorosan teszi, és magabiztosan. Szemeid előtt vadul forog, pörög az egész világ, arcodba mar a szél, és te repülsz, zúgva, keresztül a háló felett. Nem érzel mást, mint a húrozás kőkemény érintéseit, a találkozások okozta rázkódtatásokat, agyad mindig megbillen koponyádban, félni sincs időd. Meg mitől is félnél, hiszen a tehetetlenségnek oly magas fokát éled meg, ahol még reszketni sincs hogy.

     A bíró magas székén integet és matat, ha az ütő kerete talál el a húrok helyett, akkor sem szól, továbbengedi a játékot. Ugyan kit érdekel a labda lelke, hogy méltatlan ütés érte, mert fakezű a játékos. Neki minden belefér, mert nem ő repül, megfeledkezve arról az elhanyagolható tényről, hogy labda nélkül nincs játék.

Forhend, bekhend, fonák, lecsapás, pörgetés és az ég tudja még mi, a szemeid előtt összefolynak az események, az egymásba érő akciók. Úgy csapódsz a salakra, hogy majd szétmész, porfelhő jelzi becsapódásaidat, egy élmény, ha hálóban kötsz ki, az legalább nem fáj. Ha jó márka vagy, nehezebben kopik le rólad a szőr, tovább tartanak megpróbáltatásaid. A közönség izgatottan figyeli monoton száguldásodat, és mindig a játékost tapsolják meg. Ez az élet egyik nagy igazságtalansága. De mi, és hol van itt az igazság? Ez egy kínos röhej, itt igazságról még beszélni sem érdemes, mert az erősebb igazsága a mérvadó, és az a játékos, és nem a labda. A labdának egyetlen vágyálma marad, hátha olyan hosszút ütnek, hogy kirepül a közönség soraiba, és az egyik néző ellopja emlékbe. Másként megúszni nem lehet, ez meg nagyon ritkán fordul elő.

      A labda szemszögéből nézve olyan a tenisz, mint a bikaviadal. Akármi is történjen, a labda nem viszi el szárazon.

Csak repülsz, és összefolyik szemeid előtt minden, az egészből csak a szél zúgását és a közönség összefüggő zaját hallod, már vágyod a meccs végét, de egy örökkévalóság, mire vége lesz, és mehetsz a szemétre, mert lekopott rólad a lényeg. A játékos szerinti lényeg. Aztán csak eljön a béke, nincs többé ütő és tömeg, csend van és feledés.

Ez a labda mennyországa, ahol a levitézlett labdák békében pihenhetnek, és boldogan mesélhetik egymásnak, hogy nincs több fonák. Fene sok szépsége van a tenisznek, de csak annak,  akinél az ütő van. Némi vigasz, hogy ütőnek sem lehet kellemes, de ezzel a labda nem foglalkozik, elég neki a saját katasztrófája. Az pedig, hogy milyen lehet játékosnak lenni, ezt a gyönyört sem az ütő, sem a labda nem érzékeli. Ez több, mint amit a két mártír elbír.