Őszintén

Hát nem könnyű. Az őszinte-tárgyilagos, racionális megközelítést hívják pesszimizmusnak, kóros elmeállapotnak, holott fordítva van. Az optimizmus az a virtuális világ, ami menekülési útvonalat garantál és nem visz sehova. A pesszimizmus igazmondása sem visz sehova, de legalább megfoszt részeg álmaidtól, ami nehezebbé teszi mindennapjaid, de mitől jobb egy végigálmodozott, irrealitá­son nyugvó élet, ha a végén ráeszmélsz, bolondot csináltál magad­ból? Az optimizmus egy menekülés, a gyávák privilégiuma, önbizalom­hiány, és a szánalmas vergődés vacogó kálváriája.

Vegyük példának – mint aktív tevékenységet – az írást.

Az ember egy belső kényszer hatására írni kezd. Ez a tevé­keny­ség – mentális értelemben – hasznos, szinte minden feszültséget és túlműködési hajlamot felold. Magyarán szólva kiírod magadból mindazt, ami – ha benned marad – árt. Amit teszel, mindenképpen szellemi teljesítmény, hogy milyen súlyú, annak megítélése erősen szubjektív.

E kényszertevékenységből megélni nem lehet, ha teszed, magadnak tedd. Ha valakinek tetszik, amit csinálok, örülök neki, feltehetően a továbbiakban inspirál. Ha valakinek nem tetszik, nem örülök, de nem jelenti azt, hogy nem folytatom tovább, mert az írás valahol magánügy, teszem vagy nem – rám tartozik. Hiszem, egy kiadott könyv pusztán hiúsági kérdés. Sem milyenségemet, sem életvitelemet nem befolyásolja. Ha sikerül, öröm, mert mások is olvashatják, mikre gondoltál. Nem több, már a megjelenés napján elfelejtenek, mert mindenki csak maga iránt érdeklődik, mint te, vagy akár én.

Ha megjelentél, jönnek a kritikák. A kritizálás egy szakma, ami szubjektív megközelítésben kiveséz téged, és eredményét objektív tényként tálalja az olvasónak. A kritika egy felelőtlen önbizalom-túlműködés, egy irigység és álnok szadista hajlam, jókora gyá­va­sággal. Én ha olvasok valamit, csak azt tudom megállapítani, tetszett, megérintett, megfogott, – vagy nem. Minden véleményemtől függetlenül az a munka lehet nagyon jó, vagy igen gyenge.

Röviden: Ha teszel valamit, tisztességgel tedd, próbáld a magad szintjén tökéletesen megoldani, gyanakodj és kételkedj, mert a legnagyobb igyekezettel és jó szándékkal is lehet gyengét vagy csap­nivalót csinálni, és ne használd a „Műveim” kifejezést, mert hogy mű-e, amit tettél, vagy csak jó szándékú, de felejthető munka, azt az idő fogja eldönteni. Ha túlzott hittel és önbizalommal teszed a dolgod, megfeledkezve a halkan figyelmeztető óvatosságról és alázatról, könnyen vakká válhatsz, ami generálja a kudarcot, ami hosszú távon elsorvaszt. Írj, mert nem tudsz nem írni, ne vetemedj arra, hogy hozzád hasonló „Szerencsétlen kényszeresek” lelkébe taposs.

Mindig ragaszkodj a tévedés jogához, mert – szerencsédre – nem vagy tökéletes.

Hol rólad, hol magamról beszélek, mert egy cipőben járunk, minden összeolvad, mert e témában a kényszeresség és esetlegesség az úr.

Magadnak írj és ha valakinek tetszik, örülj neki. De magadnak tedd, amit teszel. A gyenge, vagy rosszul sikerült gondolatok is gondolatok, arról nem is szólva, hogy ki meri tudni, hogy mi a rossz, és mi a jó ?

Persze, csak az kap pofont, aki bemerészkedik a ringbe. Ha bemerészkedsz és pórul jársz, próbálj jó képet vágni hozzá.

Legyen vigaszod, hogy bokszolni nem kötelező.