1.
Vilibald, békésen haladt lefelé a lépcsőkön, egyik kezében fonott kosarával, a másik kezét csúsztatta a korláton, valami biztonságot teremtve magának.
A második emelet fordulójában, a homályos beugróból előugrott valami szürke és nyúlós ködszerű valami, amivel még sosem találkozott.
Nagyot ordított, kosárkáját eldobta, lábai a kőlapokba gyökereztek. A gyökerek recsegve és sziszegő hangot hallatva nőttek, áttörték a pihenő kőpadlatát, és megjelentek az első emelet plafonján.
Loncika kigurult a lakásából, míg zárta az ajtót, szemei felpillantottak a plafonra, ösztönösen ellenőrizve, nem rohangásznak e csótányok.
Ekkor vette észre a gyökérerdőt.
Kecsesen sikkantott a döbbenettől, majd kosarát a lábtörlőn hagyva, felszuszogott a másodikra.
Vilibald látványa egész egyszerűen lenyűgözte. Egy nagy fikuszra emlékeztetett, arca zöldessárga volt, de felismerhető.
Szent térdvédő - vinnyogta kiguvadt szemekkel, maga mit csinál itt?- kérdezte.
De Vilibald torkát, csak egy hörgésre emlékeztető sóhaj hagyta el.
Loncikával megfordult a világ, széttárta rövid- vaskos karjait, és elvágódott.
Igen békés látványt nyújtott, amint lezser tartásban hevert a fikusz alatt.
Aki látta, felidéződött lelkében a tengerparti nyaralások emléke.
Kupica volt a gúnyneve, mert nagy pálinkabarát volt.
Akik járdaseprés közben látták, fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy hány perc múlva fog átesni a seprűjén. De nagyon rutinos öreg róka volt, mielőtt átesett volna seprűnyelén, halálmegvető mutatványokat végzett, de visszanyerte egyensúlyát.
Gyakran nagy taps kísérte mutatványát.
A tél, igen gorombán támadt a világra. Ő szorgalmasan söpörte a havat a ház bejárati kapuja előtt.
Többen figyelték áldatlan harcát a fűtött lakások ablakaiból.
Szegény kupica- mondták részvéttel, és komolyan is gondolták. Ha most megemelte a kupicái darabszámát, hát most indokolt- szóltak csendben.
Egy hirtelen támadt szélroham, pengeéles markával ledöntötte a lábairól.
Még fektében sem engedte el a műszerét.
Majd rózsaszínt öltött az egész teste, feltérdelt, nehézkesen átemelve bakancsos bal lábát a seprűnyélen, előredőlve, behúzott nyakkal, két kézzel markolta a nyelét.
Aztán a seprű emelkedni kezdett, többször, egyre sebesebben megfordult tengelye körül. Két kört repült az úttest felett, majd a parókia irányába, eltűnt a hóviharban.
Többé nem hallottak felőle.
A vén bérház pincéje, maga volt az elmúlás manuálisan is érzékelhető ténye.
Dohszagával, poros- homokos padlójával, vakolatlan málló falaival, töménytelen pókhálónak, egérnek, és mindenféle rondaságnak adott otthont.
Suttogták a házban, hogy egyszer régen, egyik lakó lement valamiért, és soha többé nem jött vissza.
A vénasszonyok szerint, onnan nyílott valahol a mélyben az alvilág egyik kapuja, ha odáig merészkedik valaki, hát, ne csodálkozzon, ha nem jön vissza soha.
Nem is ment senki, lejáratának még a közelébe sem.
Egy holdfényes nyári éjszakán, furcsa hangok jöttek fel a mélyből, végiggördülve az aulán, elöntve a lépcsőházat, befolyt a lakások ajtajai alatt, megdermesztve az ágyukban fekvő embereket.
Ez egyre gyakrabban megismétlődött, sokak szerint, a már említett rég eltűnt hajdani lakó lehetett, mert hárman is esküdtek, hogy láttak ilyenkor egy halványkék fényben villódzó, hosszú ruhás nőalakot végiglebegni a körfolyosókon.
Szentmihály éjszakáján történt, a kísértet, különös erővel jelent meg. Füstszag kísérte útját, és egy erősödő rengés.
Aztán hihetetlen dolog történt.
Az egész épület süllyedni kezdett, a végén már csak a kémények látszottak, majd összezárult felette a föld.
A hajnali fény, csak egy szép kertet talált a helyén, és ami megmagyarázhatatlan, senki nem emlékezett rá, hogy ott, valaha is ház volt.
A nagy tenor, végre elfogadta a dalszínház sokadszori meghívását, és méltóságteljesen, császárként bevonult az aulába.
Az igazgató nagy reverenciával fogadta, a társulat bámuló tagjainak koszorújában.
A mester, leereszkedő mosollyal viszonozta a felé áramló csodálatot. A legjobb
öltözőt kapta, a szabótól a sminkmesterig mindenki neki dolgozott.
A vénülő dalnok, a szerénység leg kisebb jele nélkül viselte a hódolatot.
A Toronyáriával fogok kezdeni, aztán jön a Szarasztró, és némi Don Karlos,
a ráadáson még gondolkodom- szólt a mester.
A zenekar lázasan próbált minden idejében, hogy tökéletes legyen a zenei háttér.
Aztán a vendég különös kívánsággal állt elő.
Kérem, hívják ide a takarítónőt, és hagyjanak vele négyszemközt.
Értetlenül álltak a parancs előtt, de azonnal intézkedtek.
Az idő rágta- testes dáma meg is jelent, méltatlankodva szuszogott, mert utálta a lépcsőmászást, meg leszarta a vendéget, neki nem volt hozzá semmi köze.
Na, mit akar- morogta lihegve.
A mester felé fordult karszékén, ami elfordítható szerkezetű volt, és megszólalt zengő hangján, amit szokatlanul lehalkított.
Figyeljen ide drágám: Előadás alatt, maga lemegy a zenekari árokba, két kacsójával széttárt köténnyel, mindig arra lépked, amerre a színpadon én.
Jól figyeljen, mert ha a nagyária közben kiesne a fogsorom, magának kell a kötényével elkapni.
Ha mellényúl, a kőre esik, és eltörhet, márpedig nincs tartalék fogam.
Természetesen kifizetem a munkáját, és erről ne beszéljen senkinek.
Jaj drága művész Úr - trillázott a takarítónő -, aki átvette közben a nem várt nagyobb összeget,- legyen egész nyugodt, elkapom én azt a kurva fogsort, ha nyakamat töröm, akkor is.
Már a nyitánykor is ott leszek, és figyelek.
Mikor a dalnok magára maradt, megnyugodva, és elégedetten hátradőlt karszékében, és arcát nézegette az asztal fölé szerelt nagy tükörben.
Még mindig remekül nézek ki- mormogta, és még a fogügyet is elintéztem.
Nagyon elégedett volt.
2.
Bármin elképedhet bárki, ez nem a történet milyenségének a függvénye.
Ha el akarok képedni, hát teszem, ez a lélek igénye, nem a testé…
Elképesztő ez a Kissné- szólt az aggszűz- hangja reccsent, mint az úton fekvő száraz ág, ha rálépnek.
Amilyen férfi ügyei vannak, hát én még a gondolattól is irtózom.
Jakérem… Átkozottul könnyű irtózni, őt sosem kérte senki semmire, könnyű erényesnek maradni egy lakatlan szigeten…
Ahogy elnéztem szikkadt figuráját, még nőre sem emlékeztetett, kezdtem megérteni, ha valaki nem a másik nem iránt érdeklődik.
Gondolom, a pokolban is ilyen nők nyüzsgik körül a bűnös lelkeket…
Józsi, valahogy nem volt szerencsés. Minden délután rendesen berúgott a helyi kocsmában, és hazafelé bógnizva, csak elesett valahol útközben, és el is aludt.
Ha valaki szóvá tette, csak ennyit válaszolt: na és…fizetem az útadót!
Ez az állapot évek óta tartott, még a plebános Úr is beszélt a fejével, de nem lett foganatja.
Józsi, csak eldőlt hazafelé, ha elfáradt.
Egy hűvös estén, a Panna néni, még egy pokrócot is kivitt neki, és betakarta.
Elég ennek a bűnös léleknek, hogy ilyen- sóhajtotta- még megeszi az Isten hidege. Jó asszony volt, az öreg Panna, könnyekig meghatotta saját jósága.
Decemberben, mikor leesett az első hó, elég nagyra sikerült, de Józsit nem zavarta, ugyan úgy elfeküdt hazafelé, mint augusztusban tette.
Panna néni kiszuszogott a pokróccal, és betakargatta.
Estefelé jutott eszébe, hogy megnézze a Józsit. Szedte a lábait, rossz érzése volt. A hóbuckát puszta kézzel szétkotorta, alatta megjelent a domborodó takaró. Szélébe kapaszkodva felfeszegette, olyan keményre volt fagyva, mintha bádoglemezből volna.
Panna kétrét görnyedve maradt, döbbent faarccal meredt a földre.
Nem volt a pokróc alatt senki.
Már fent voltak a hófelhős éjszakai égen a csillagok, mire észrevették mozdulatlan alakját, és bevitték a házba.
A történtek óta több tél is elment mellette, de ő, azóta sem szólalt meg.
Csak ül a spóher mellett a kisszéken, és meredt tekintettel néz valamit.
Henriett boldogan elvolt saját kis világában. Mondják, magas állásban volt, amíg dolgozni járt. Egyedül élt, mióta meghalt az apja, nem maradt senkie.
Az utcában mindenki ismerte, ki viccelt vele, ki sajnálta, de sosem esett bántódása.
Szeretett a ház lapos tetején üldögélni, az angyalokat figyelem- mondta titokzatos mosollyal, mert alkonyatkor rendszerint megjelennek. Körülrepkedik a kéményeket, a háztetőket, hosszan húzzák maguk után fehér lepleiket, aranyhajuk szétterül a levegőben.
Olyanok, mint a sűrűsödő alkonyatban úszkáló ködök.
Még távoli, halk énekhangokat is hallott. Ilyenkor magán kívül a boldogságtól felugrott ültéből, és mindkét karjával hadonászott feléjük.
Elragadtatásában nem figyelt, hogy hová lép. Túllépett a tető szélén, de észre sem vette.
Ketten is látták az erkélyen állva, döbbenettől kiguvadt szemekkel, kecsesnek éppen nem nevezhető tánclépéseit a levegőben.
Még jó, hogy mindketten láttuk- suttogta elhaló hangon az egyik szemlélő, még így sem fogja nekünk elhinni senki.
Henriett boldogan elvolt saját kis világában.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése