Csak úgy

Mikor a Führer életére törtek,- Nem róla írták a Für Elisét-  és a „fél báró” bombája rosszkor robbant, elindult a kasza.

A bárót repülőjével egy légi harcban lelőtték, ott maradt a másik fele. Himmler, arc. poeticájának megfelelve, hetedíziglen kiirtotta a merénylő családját…

Rommelt- a „Sivatagi rókát” is megvádolták azzal, hogy tudott a szándékról, és nem jelezte. Hogy tényleg tudott e róla, vagy sikerei miatt irigykedő tiszttársai keverték bele az ügybe, nem tudom.

De két út között választhatott: Vagy öngyilkos lesz, és tábornoknak kijáró pompával, mint a birodalom hősét temetik el, vagy perbe fogják, és kivégzik. Nem lehetett könnyű döntés, de végezetül bevette a mérget, és tényleg ágyútalpon vitték a koporsóját…

Hát igen…

Egy rossz választás, és jó esetben marad az ágyútalp. Vagy csak egy jeltelen gödör, ami végső fokon hót mindegy, mert a továbbiakban ugyan az történik.

A szomszédasszonyom most tapossa a századik életévét. Egy önző, gonosz boszorkány volt egész életében. Mondhatom, masszívan el van hülyülve, de a gondozóit ki tudja készíteni idegileg, mert ha az esze zömmel el is ment, a gonoszsága maradt.

Éjjel  a járókeretével bolyong, nem mer lefeküdni, fél, hogy meghal. Biztos információ, a gondozója mondta nekem. Aztán ha elbotlik, nem tud felállni.

El tudom képzelni, ha egyszer elmegy, azonnal márvány síremléket építenek hamvai fölé, nehogy feltámadjon.

Vannak élethelyzetek, mikor akaratom ellenére is röhögnöm kell. Icuka, szintén nem egy csitri- lesett az ágyról, és eltörte a combnyakát. Megműtötték, és egészen jól működött. A múlt héten, az előszobájában ugrott egy hátast, és eltörött a másik combnyaka. Most megint műtét, és kezdi a lábadozást elölről.

Még szerencsés, hogy nem százlábú. De így sem tanácsos neki erős mágnesre ülni, mert ha mindenünnen kirántaná belőle a csavarokat és szögeket, hát úgy esne szét, mint egy kortárs zongora partitúra.

Ezen már csak röhögni tudtam, mert nem akartam ordítani.

Most már csak a harmadik nyaka ép, ha azt is eltöri, akkor vége a történetnek, jön a képzeletbeli ágyútalp, és amilyen peches, keresztülhalad kitört nyakán.

Aztán jöhet a temetés, hajcihő és cirkusz, mert meg kell mutatni az egybegyűlteknek, hogy megadják neki a végtisztességet. Elől, a hozzátartozók poroszkálnak a fekete mikró busz után, mert a bóbitás, hintót húzó lovak már a múlté, közép tájt, már halkan beszélgetnek, hátul meg már kuncogva, receptekkel és viccekkel szórakoztatják egymást.

De gondolom, ez nagy halottak esetében is így van. Mert mindenkit csak a saját halála érdekel, az elmúlás magánügy, úgy kell neki, minek született…

A megemlékezők csupa jókat mondanak róla, persze hazudnak, de kifelé önnön jóságukat hirdetve dicsérik, és piedesztálra emelik emlékét, és az sem zavarja őket, hogy a hallgató sem hiszi el amit mond,  nem csak ő.

Mennyivel szerencsésebb tücsöknek születni, nincs minden agyonbonyolítva, csak cirpelget az ember egész nap, élvezi a nappalok éltető melegét, nem jut eszébe semmi, mert esze sincs, aztán bekapja egy rigó…

Hát nem gyönyörű?