Káprázat

A színpad félkoszos, kopott deszkapadlójának jellegzetes izzadtság, kosz és dohszaga egy életre nyomott hagyott emlékezetében.

A súgólyuk sötétjéből kiáramló pinceszag, folyamatosan sodorta ki magából a rég elhangzott, és elfelejtett darabok hangjait, amit csak beavatott fülek hallhattak.

A portól roskadozó nehéz függönyök, kizárták a nézőteret az életet adó deszkák intim világából, mert a nézőtér az közterület, ott bárki töltheti idejét, ha kifizeti.

De a színpad, a színpad, az szent dolog.

Az egy másik világ, ahol minden lehetséges, megélhető, felemelő vagy a pokol bugyraiba taszító fiktív valóság, aminek kevesek lehetnek szereplői.

Ott fel tud támadni egy másik világ, ami sebeket gyógyít és fakaszt, elrepít valahova messze, ahol lehet élni, szeretni és gyűlölni, ha olyan a darab.

Ami az égig emelheti az embert, aki a felhők magasából letekintve, egy egészen másik világot láthat meg, ahonnan visszaereszkedve a földre, másként fogja megítélni a por eseményeit..

Így üresen és néma csendben, csak az emlékek botladoznak a díszletek nélküli egyhangúságban, mert nem mindenki látja a valót, mert a daraboknak sosincs vége. Egymást érik, drámák és vígjátékok, krinolinos dámák, és rongyos csavargók, császárok és dívák.

A kialudt szuffiták halott szemeiből nem dübörög a fény,hajdan átforrósodott testük már csak hideg fém, a selymek és szűrők nem oldanak, puhítanak, és nem teszik valószínűtlenné a semmit, a nem létező világban.

Hány eltűnt, valaha volt világ porlad a mában? Némán, észrevétlenül meghúzódva a zajos forgatagban, a harsogásban és a csak magukra figyelő tömegek tévedéseinek lüktető villanásaiban?

Hát ki tudná megmondani mi süllyedt el az évszázadok mocsarában? 

Hát mi itt a fontos, az álszent filozófiák, az önbecsapások durva valóságában, ahol a félrevert harangok sikolyait méltóságteljes harangzúgásnak illik hallani?

Nem lenne e tisztességesebb hangosan kimondani, hogy az öncélon kívül semmi ami fontos?

Mindenki sírján nő virág, amíg van, ki minden tavasszal újra ülteti. Aztán azok is eltűnnek az életet adó deszkákról, és ki emlékszik már a régi játékokra, amik eloszlottak a szélben.