A mezsgyén

Ahol azok a nagy szürke sziklák vannak, tudod, ahol kezdődik a sűrű aljnövényzetbe fúló rengeteg, ott húzódik egy kis köves út.

Inkább egy csapásnak mondanám, alig lehet észrevenni, ahogy szerényen megbúvik a magas fűben.

Na, ott van a határa a mi dimenziónknak. Ami az utacska, valójában az a mezsgye, ami a következő stációtól elválaszt.

Azért olyan sűrű a törzsek közötti aljnövényzet a túloldalán, hogy ne láss bele abba a másik világba, amiben még nem fordulhatsz elő.

Gondolom, az erdőt követően ugyan ez a helyzet, és nem tudom hányszor ismétlődik meg, és idővel ezeken végig kell jutni, hogy elkerüljek valahova ami a cél, csak nem áll szóba velem senki. Így fogalmam sincs, meddig tart, és hová vezet.

Esténként kijövök és sétálni kezdek a mezsgyén. Ott, különös szellők keltődnek,

amik meg sem mozdítják a fák leveleit, a törzsek sötét mélységéből távoli suttogó hangok gördülnek az útra, a lábaim elé. Van az egészben valami átkozott nyugalom, egy síri béke, ami szenvtelen, és ugyanakkor fenyegető. Ha a fákhoz közelítek, ez az érzés erősödik. ha még közelebb megyek, valami erő eltaszít.

Még ide tartozom, addig nincs ott mit keresnem. A láthatatlan fal, könyörtelenül áll, nem tesz kivételt. Ha majd átléphetek a következő létembe, akkor fogom érezni, hogy jelen dimenziómat is fal védi, a visszaáramlást meggátolva a megzavarodottak miatt, akik nem tudtak elszakadni régi életüktől, és ezért nem tudják elfogadni az újat.

Ezek ott gubbasztanak a fák ágain, és vágyakozva néznek át, az én világomba.

Ezen a keskeny, kavicsos úton, csak a holdsugár sétál esténként, és én.

Jól megférünk egymással, csak a talpam alatt meg- megcsikorduló kis kövecskék

zavarják a sötétség békés nyugalmát.

Itt, a mezsgyén járva, kiélesedik emlékeimben minden, az apró, rég felejtett részletek is. Újra végigélem az elmúlt éveket, minden örömével és fájdalmával.

A felbukkanó régi arcok, elkísérnek egy darabon, csak néznek szótlanul.

Az egyedüllét kiteljesedett békéje lassan betakar mint egy köpeny, Érzem, hogy egy önálló és teljes világ vagyok, minden kérdés és válasz birtokosa.

Újólag, ha álmomból felriadva az ablakomhoz megyek, a holdfényben fürdő kert gyepszőnyegén megjelenik a mezsgye. Hangtalan végigcsordul a fűben, az ablakom alatt egy pillanatra megáll, aztán eltűnik a rózsalugas sötétjében.

Értem hívó szavát, felöltözöm, és elmegyek a sötétben alvó fákig, és sétálni kezdek a két világ között, hallgatva a kavicsok talpam alatt súrlódó hangjait..

Tudom, ha itt az idő, megszűnik a láthatatlan fal és beléphetek a fák közé