Stílusgyakorlat

Emília kilépett a konyhaajtón, és elindult lefelé a végtelenbe tűnő lépcsőkön. Baljával érintette a korlátot, jobbjában fogta táskáját.

Csak testben volt jelen, gondolatai egészen másutt időztek.

Mindig jobb lábával lépett először, aztán erősebben markolva a karfát, a ballal.

Ez a monoton ismétlődés unalmasan, idegbénítóan eluralkodott egész testén.

Már nem emlékezett mióta ereszkedik lefelé, lábai, mint két bot, csak rakosgatta őket, nem is figyelt oda.

Gondolatai, csapongó emlékei lassan elcsendesedtek, már csak előre nézett, de nem látott semmit, csak a lépcsőház hol közeledő, hol távolodó koszos falait.

Aztán megcsapta orrát a földszinti kukák jellegzetes bűze, mintegy jelzés gyanánt, hogy az aulába érkezik.

De mintha húznák előtte a bűzlő földszinti végcélt, csak nem akart a lépcsősornak vége szakadni.

De a felismerés, csak átfutott agyán, ólommá lett lábai csak vitték lefelé.

Nem is biztos, hogy meg tudnék állni, ha akarnék – gondolta, már nem is érzem egyik lábamat sem, már semmi közöm hozzájuk.

Csak a mélybe kanyargó végtelen lépcsősor tárult szemei elé.

Elhalkultak az utca életének lüktető zajai, majd teljes lett a csend. A fények is mintha folyamatosan csökkentek volna. De a lépcsősornak nem akart vége szakadni.

Cipősarkának gépies egyformasággal koppanó hangjai érzékelhetően távolodtak, majd eltűntek valahol az ismeretlen sötétségben.

Az ötödiken megpihent. Lenézett a korláton áthajolva a folyton kanyargó, és szabályosan lefelé sorjázó lépcsőfokokra,a süllyedő nagy kőharmonikára,  ez jutott eszébe, ahányszor csak meglátta.

A látvány mindig jó hangulatba sodorta, így kipihenten, és könnyedén folytatta utazását lefelé. Jobb láb, bal láb- dúdolta, aztán felröhögött, eszébe jutott, ha egyszerre lépne mindkét lábával, mekkorát esne.

Hogy mekkora baromságok tudnak eszembe jutni, - szólalt meg hangosan - ideje lenne így nyugdíj közelben megnormálisodnom.

Már a félemelet magasságában gyalogolt, mikor szédülni kezdett, bal kézzel a korlátba kapaszkodva, nehézkesen lezöttyent a hideg kőre.

Majd percek múltán oldalára dőlt, teljes hosszában végigfeküdt a lépcsőfokon.

Aztán finoman áttetszővé vált, és beleszívódott a kőbe.

Csak egy halvány folt maradt utána, amit észre sem vett senki.

Nagy körülményesen átpréselte magát a plafonba épült padláskibújó ajtón. Nem volt könnyű mutatvány, az évek múlásával megvastagodott, vagy a lyuk összeszűkült, de valami megváltozott az biztos.

Szuszogva kalimpált maga alatt a lábával, mire megtalálta a létra fokát.

Most már lejutok, az biztos- zihálta kimerülten, nem való már nekem ez a vad erőfeszítés. Úgy remegnek alattam a lábaim, mintha kilométereket futottam volna.

Végre lezöttyent a pihenő kövére, elöntötte lelkét egy biztonságérzés.

Azért ha az ember mindkét lábával a lépcső pihenőszintjén áll, az nagyon megnyugtató tud lenni- szólt, még mindig lihegve.

Most kicsit összerendezem magam, és hajrá a liftbe, és egy pillanat alatt bent vagyok a lakásomban.

A lift vasajtaja, a pihenő túloldalán volt. Nagy lendülettel nekilódult, de  megtorpant. Hirtelen nem is értette az egészet, de a liftajtó nem volt sehol.

Zavartan végigtapogatta a falat, de nem volt ott semmi.

Állt a fal előtt egy ideig, aztán mint egy bábú, merev lábakkal megfordult, és elindult a lépcsők felé.

Döbbenetében felkiáltott. A lépcsők helyén, csak egy hatalmas és mély üreg tátogott.

A szikkadt, meghatározhatatlan korú nő, már pirkadatkor kint ült a diófa alatt,

roskatag- fonott karosszékén.

Ősz haja, mint szénaboglya- csontváz fején, karvalyra emlékeztető arcából kiálló keskeny- görbe orra, egy hajdani ragadozó madarat idézett.

Már emberemlékezet óta ott találta ülve minden hajnal.

Lázas tekintettel meredt maga elé, és folyamatosan motyogott.

Valami lépcsőkről beszélt, amik érte fognak jönni, és ő, akkor felmegy rajtuk az égbe.

Az emberek már megszokták, bolond ez- mondogatták egymásnak, és nem törődtek vele. A gyerekek sokszor körülállták, kinevették, incselkedtek, de ő ebből nem érzékelt semmit.

Hamar el is unták, azóta békében üldögél.

Egy nyári reggelen történt, hogy a hajnali köd, ahelyett hogy az ébredező napfénytől eloszlott volna, egyre sűrűbben vette körül székében gubbasztó alakját. majd tömör- hengeres oszloppá alakult, aminek felső vége, a felhők között tűnt el a nagy kékségben, közben lassan kirajzolódott felületén az irdatlan mennyiségű lépcsőfok.

Az asszony, arcán szétterült a boldog megkönnyebbülés győzelemittas mosolya.

A szék karfájába kapaszkodva felállt, és előrenyújtott karokkal fellépett az első fokra. Egyre magasabban lépkedett, olyan könnyedén és kecsesen, mint hajdani lány korában.

A falubeliek megkövülten nézték, ahogy egyre magasabbra hág a levegőben, ők a lépcsőkből nem láttak semmit.

Többen térdre estek, és imádkozni kezdtek.

Ő csak ment, égnek tartott karokkal, egyre kisebb és kisebb lett távolodó alakja, majd eltűnt a nyári égben.