Elveszett világ

A városka lehetetlen és kuszán sorakozó házai, összevissza csordogáló útjai ép ésszel és logikával, követhetetlenek voltak.

Az emeletre vivő lépcsősor megdőlt restelkedő íve, inkább szánalmas volt, mint hivalkodó.

A sarkon álldogáltam, magam voltam a határozatlanság tornya. A nap kíméletlen sugarai hunyorgásra kényszerítettek, az üres utcák, a roskatag épületek, mintha mind azt kérdezték volna: Ki hívott ide, mit keresel itt?

Tán megszólítattál, és azt sem tudod ki szólt?

Rövid az agyad, vagy ennyire nem figyelsz? De lehet, te találtad ki a megszólitatásodat, mert nem tudod elviselni a tényt, hogy még egy kutyát is néha megszólítanak, csak téged nem. Soha és senki.

Mert magad vagy a jelentéktelenség láthatatlan szobra, téged szokás már előző nap elfelejteni, a másnapi találkozás előtt.

És vajh ki az, ki lehet szerinted, aki megszólított?

Mit hallucináltál ebben a rohadt és süket csendben, ahol még egy madár sem rikkant?

Ugyan kérlek, annyira megszoktad a magányt, ha valaki megszólítana, hát holtan esnél össze a rémülettől.

Szerinted csak te vagy egyszerre hülye és jelentéktelen? Te ritka növény vagy, mert általában vagy- vagy. Hogy egyszerre mindkettő legyen valaki, ez még a Brehm szerint is kuriózum.

Most itt állsz, és minden furcsának tűnik, holott lehet, hogy te vagy a furcsa…

Ki hívott ide, és mit keresel itt?

Talán menj fel ezen a megdőlt grádicson, és kopogj be. Ha kijön valaki, kérdezd meg, hátha tudja. Mert minden lehetséges, a te emberi logikád szülte okosságok nem érnek rendszerint szart sem.

Rekedten kong egy toronyóra. Ez is igen furcsa, itt sehol nincs torony.

Valahol az emlékeidben szólhat, valami távoli történetből, amire már te sem emlékszel. A toronyból felreppenő sátán, csapdosó denevér szárnyaival összekuszálja a békésen úszó hangot.

És ki hívta ide az óra rekedt kongását, ami hangon csak úgy énekel a rozsda?

Gondolom az, aki engem is idecsalt.

Az úttest, mintha víz lenne, ha rálépek, akkor kisül, hogy nem is az.

Valami folyton vibráló, de kemény anyag, ami mégis befolyik a cipőmbe. Undorító valami, hideg, nyúlós és ragad.

Már órák óta itt vagyok, de lehet, csak rövid ideje, az időérzékem eltűnt. Itt érezhetően áll az idő, ez az örökkévalóság városa, persze attól még jöhetne valaki, de sehol senki. Ez látszólag egy teljesen kihalt valami itt, hajdani életek tárgyi maradványai, egy megmagyarázhatatlan kövülete a voltnak, magába temetve hangokat, örömet és csalódásokat.

Kezdem magam úgy érezni, mint egy betolakodó, ezért sem járok temetőkbe, mert erősen zavar a tény, hogy mindenki vízszintesen időzik, csak én teszem függőlegesen. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, durva tapintatlanság, ami persze idővel megoldódik, ha tetszik nekem, ha nem.

A furcsa házak felém lehelik kusza gondolataikat, megzavarva a magaméit, elvéve biztonságérzetemet, tudom, hogy ez egy vízió, semmi köze az igazsághoz, csupán látom, hallom őket, a lóháton vágtató apa, aki karjaiban fogja haldokló kisfiát, és vele száguld a Rémkirály, halkan suttogva fülébe tettének hiábavalóságát.

Lovának patkói felkavarják a biblikus nyugalmat, majd Brugel poklainak torz alakjai ereszkednek le a házak omladozó falain.

És sorban feltámadnak a rég elment festők látomásai, paták, szarvak, lángok, a fiktív létezés díszletei, én meg állok a kataklizma közepén, a toronyóra rekedt kongásában, és igyekszem élve maradni.

De mit keresek én itt? Ki az, aki idehívott, és ha már megtette, miért nem mutatja meg magát? Fél, hogy nem tudja megmagyarázni tettét? Vagy véletlen hiba folytán történt így, mert az ablaktalan folyosón várakozó sokaságban könnyen elvéti a személyt az a valaki, aki ezt tette?

Hát ki tudja, és egyáltalán mit tud az ember, akit tárgyként sodornak az események?

Csupa megválaszolatlan kérdés az egész élet, de hogy is kérdezhet egy bábú…

Kafka jut eszembe: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…

Vajon, Kafka bölcsessége belátóvá tesz? El lehet fogadni azt a semmit, ami jár?

De ki hívott engem ide? Ez a mozdulatlanság, még az elmúlás békéjét sem leheli magából, ez a lélektelen egyhangúság elálmosít, megdermeszti a gondolatokat, zombivá varázsol, és nincs ellenszere.

El kéne innen rohanni, vissza sem nézni, mert ehhez semmi közöm, és ne is legyen, ez nem az én világom, bár ha belegondolnék, nem is biztos, hogy ilyenem van nekem.

Vagy kéne egy nagyot ordítanom, hátha megmozdul valami, de nincs már hangom.

Lehet, lépni sem tudok már, ki sem merem próbálni, mert ha nem megy, nagyon be fogok pánikozni.

Érzem, hogy figyel a csend, nem ellenséges, és még csak nem is kíváncsi. Csak figyel, figyeli, hogy halkul bennem az élet, és még más is figyel, csak tudnám ki.

Lassan elhalkulnak bennem dübörgéseim, lassan rám ömlik egy nyugalom, végigcsorog bennem lomhán és ráérősen, mint a méz.

Csak tudnám, hogy hogy kerültem ide.

Mit keresek én itt?