A mezsgye

Már gyerekkorában észrevette azt a keskeny, kígyózó mezsgyét, ami a látható lét és a láthatatlan lét között húzódik.
Ez a nagyapja távozásakor tűnt fel neki először, mikor az öregúr utolsó mély sóhajtását hörögte a világra, amit soha nem fog elfelejteni. Ez a mérhetetlenül mély és kiszakadó sóhaj, a drámai- végső búcsú hangja, benne minden bánat, nehézség és feloldódás, a földöntúli megkönnyebbülés búcsúüzenete beleégett emlékeibe.
 

Soha nem beszélt róla senkinek, részben indiszkrétnek tartotta szólni róla, másrészt érezte, hogy ha valami az, akkor ez magánügy, csak a nagypapa és az ő magánügye. Ez az emlék valahogy mély közelségbe hozta az öregúr emlékével, összetartozás tudatot eredményezett, egy cinkostársi bensőséges állapotot. Őszintén hitte, hogy öregapja- neki szánt utolsó ajándékaként mutatta meg neki a mezsgyét, amitől sokkal több lett a többieknél, hiszen tudta és látta a másba vezető út erdőkbe vesző végtelenét.

Mostanában feltűnt neki, hogy álmában gyakrabban látja az utat, előfordult, hogy kétszer sétált is rajta, másodszori alkalommal elég mélyen be is hatolt, még emlékszik, meg is lepődött, hogy nem érzett semmiféle szorongást, vagy félelmet. Az út két oldalán húzódó sűrű rengetegtől nem is látott a fák között semmit, de nem is igazán kutakodott, a törzsek közötti éjszaka nem is tette ezt neki lehetővé. Nagy volt a csend, szellő sem rebbent, csak egy állandó fény világította meg a csapást, ami vég nélkül előtte kígyózott, hívogatón és kedvesen.

Reggel frissen ébredt, szinte szívesen gondolt vissza az éjszakára. Már napközben is felidéződött benne az út képe, árasztva felé végtelen nyugalmát.

Az évek múlásával, egyre többet jelentkezett álmában az út képe, már el sem tudta képzelni magát nélküle. Úgy sétált éjszakánként rajta, mint ami hozzátartozik. Egyre hosszabban, és egyre mélyebben hatolt a rengetegbe, élvezve a béke és felüdülés érzetét.

Környezete nem tudta mire vélni állandó mosolygós nyugalmát, aztán megszokták. Ő már csak ilyen- mondogatták nevetve egymásnak.

Egyik éjjel megint a mezsgyén sétálgatott, egyre beljebb, egyre távolabb a hívogató fák és indák kísérte földúton. Most először nem gondolta, hogy vissza kéne fordulnia. Jól érezte magát, felszabadultnak és boldognak. Az út élesen fordult, majd egy végtelen egyenes szakasz vált láthatóvá. A távolban észrevett egy felé közeledő alakot, kissé meglepte, mert még soha, senkivel nem találkozott.
Aztán felismerte.
A nagyapja volt.
Bot nélkül, szaporán jött felé és integetett. Boldogan hadonászva karjaival, futni kezdett az öreg felé.

Nincsenek megjegyzések: