Írhattam volna Németül is, úgy sokkal bonyolultabb és misztikusabb, az olvasó ösztönösen, magát összeszedve olvasta volna, mert Ő, nem egy pitiáner senki, Ő érti, ha komoly dologról van szó.
De nem írtam, mert nem akarok senkiben kisebbségi érzést generálni, bár, ha valakiben tud ilyen érzet keltődni, ez eleve egy fogékony lelki állapot meglétére enged következtetni, ami már kizárja a masszív hülyeséget.
Mert egy senkiben nincs önkontroll, gőze nincs arról, hogy Ő mekkora selejt, és ez egy Isten áldása is egyben, ettől boldogan éli le az életét, ami önmagában is egy káprázatos teljesítmény.
A Mókus u. 19, egy hatalmas, vén sarokház, tele agyon alakított lakásokkal.
Mondják, hogy háború előtt egy úriház volt, nagy lakásokkal, cselédlépcsőháza napjainkban is funkcionál.
Könnyű volt felismerni, nagyban különbözött a főlépcsőtől.
A cselédlépcsőházban, csak hajdani cselédlányok árnyai közlekedtek, helyet szorítva az ott lakók számára is.
Mert aki hátul lakik, mi a frásznak menne elől a főlépcsőházban haza?
Persze, ha vendégeket vár, akkor a főlépcsőn kell felmenjenek, hiszen az még ma is elegáns.
Szerencsére a háború után nem csináltak belőle TSZ-irodát, így nem meszelték le a virággirlandokat, a puttókat meg a fene se tudja miket.
A „cselédlépcsőházban” fel lehetett osonni otthonkában, és tréningnadrágban, kitérdesedett, kinyúlt fenekű nadrágokban, bezzeg a „Főlépcsőn”…elképzelhetetlen.
Ott, valahogy mindenki összeszedte magát, a nők légies könnyedséggel, egyenes derékkal suhantak fel a félemeleti liftig, a férfiak kissé szökdécselő, lezser eleganciával tették ugyanezt.
Itt nem volt alulvilágítva semmi, a lépcsőfokok nem brutálisan emelkedtek egymás fölé, itt fellibegni lehetett, és nem felmászni, mint a cselédlépcsőn.
Itt sosem volt büdös zsír és hagymaszag, itt finom légvonatok kergetőztek az ólomüveg ablakon bekukkantó fényben.
A kovácsoltvas korlát is műremekként hatott, a másiknál meg épphogy odacsavarozták, nehogy már lezuhanjon a megpakolt kosarakkal az a jány, tönkre ment volna a drága ebédnekvaló,- amit éppen felcipelt.
A két lépcsőház sosem találkozott egymással. Gondolom, ha tehették volna, a főlépcsőház akkor sem állt volna szóba a másikkal.
Közben elmúltak az évek, változott a világ, már csak a kegyelmes asszonyok és fiatal cselédlányok emlékei bolyonganak holdas éjszakákon, a csendes öreg ház lépcsőin és végtelen folyosóin.
Egy elködlött és elfeledett világ, amivel már nem is gondol senki.
Egy vén háznak ugyan úgy megvannak a maga emlékei, mint egy öregembernek.
Ezek a maguk módján mindaddig élnek halkan és észrevétlenül, amíg
léteznek az emlékhordozók.
Aztán feledésbe merülnek, mint minden, ami valaha is volt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése