Mágia

Az erdei falucska szinte észrevétlenül simult bele a dimbes-dombos hegyes tájba.

Állandó volt a csend, csak a hatalmas fák koronái sustorogtak a folyócska felől érkező enyhe szélben.

Az egyetlen földút szeszélyesen kanyargott végig a házak előtt, kerülgetvén a sziklákat és vastag törzseket.

Ha végigdöcögött rajta egy ökrösszekér, hatalmasan feltámadt a por, esős időben meg még a tengelyt is megakasztotta a sár.

Az elöregedett lakók ritkán hagyták el a falut, mások meg nem jártak oda, nem volt ott semmi dolguk.

Meg aztán az a mendemonda járta, hogy ott az erdőben lakik a gonosz, ha idegen tévedt arra olyan érzése támadt, hogy a fák őt figyelik, áradt belőlük a hideg rosszindulat és a végén a szerencsétlen flótás szinte futva menekült.

Már alkonyatkor minden elnéptelenedett, még a kutyák sem ugattak, mindenki a házába húzódott, nem tudták volna megmondani miért csak érezték, jobb tető alá menni még a kertből is.

Aztán az éjszakai holdfény ezüst színbe burkolta a falut, kemény és hideg fénye természetellenessé varázsolta az egész tájat.

A fák törzseinek sötétjéből lomhán kiömlő sűrű csend, súlyával majd földbenyomta a kis épületeket.

Az utolsó portától kőhajításnyira állt egy vén vályogház, kicsi, elhanyagolt kertjében árválkodott, korhadt léckerítése minden irányba dőlt.

Földjét felverte a gaz, sok éve csinálhatott ott valaki is valamit.

Egy igen öreg anyóka lakott benne egymaga, csapzott kutyája olyan volt mint a gazdája.

A szomszédai féltek tőle, boszorkánynak tudták.

Ritkán hagyta el a házat, senki nem tudta mit csinálhat ott bent egyedül.

Még a spaletták is be voltak hajtva, de a leg kíváncsibbja sem mert volna belesni.

Teliholdkor látták az öregasszonyt a kertjében állni, sárgás fény övezte görnyedt alakját, égnekemelt karokkal, felemelt arccal, folyamatosan beszélt.

Aki látta kirázta a hideg és azonnal elkezdett imádkozni.

Szent Bertalan hűs éjszakáján történt, hogy az anyóka kicipelt egy kondért a félig beomlott kút mellé.

Az összeszedett hulladék fát mind alápakolta, meggyújtotta, egy cserépkancsóból sűrű, zölden fluoreszkáló folyadékot öntött az üstbe, felkötött kötényének bugyrából valamiket kivett és a gőzölgő folyadékba dobva, folyamatosan beszélt.

A gomolygó fehér gőz egyre erősebb, tömörebb lett, már az egész kertet belepte.

Zöld színre váltott, vörösre, majd fekete massza lövellt ki az edényből, megállt a levegőben és emberszerű alakot öltött.

Ez számtalanszor megismétlődve, a denevérszárnyú testek benépesítették a kertet. Majd egy hatalmas kígyó tekeredett ki utoljára a kondér gőzeiből és sűrűn átölelve, körbetekerte az anyókát.

A vörös füst halványulni kezdett a repkedő rémségekkel együtt.

Egy hirtelen szélroham az üstöt is feldöntve, elsodorta az öregasszonyt és az egész látomást.

A vastag éjszaka ismét birtokbavette a kertet.

Reggel, a halálravált szomszédok kialvatlan szemekkel lestek ki a függönyeik mögül.

Kővéváltan látták, hogy a kis vályogház konyhaajtaja kinyílik és kilép rajta egy karcsú, magas, fiatal nő elegáns vörös ruhában.

Megállt az üstnél, körülhordozta tekintetét.

Akik látták, sosem fogják elfelejteni a poklok mélységeiből világító fekete szemeit.