Emberi történet

Az emberrel mindig történnek csodák, csak úgy megyünk el mellettük, hogy nem is vesszük észre őket. A tény, hogy élünk, eleve egy csoda. Ezt azok tudnák értékelni, akik már nem élnek. Nem lettünk baleset áldozatai, nincs háború, van hol laknunk, enni is van mit, a gyerekünk nem beteg, és hosszan sorolhatnám a rengeteg csodát, ami mellett süketen és vakon elmegyünk, tele elége­detlenséggel. Időnként akadnak szép élményeink, persze akadnak mély­­pontok is, de ezek nélkül nem tudnánk értékelni a napsütötte pil­­la­natokat, mert nem lenne viszonyítási alapunk.

Egyszer egy idős hölgy mondta nekem: – Az ember a szerencséjének, a csodának mindig csak a hátát látja. – Hát van benne valami.

Mindig valami csodát várunk a csodák között elégedetlenkedve. Hogy mit is várunk, hát a fene se tudja, valami eget-földet rengető akármit, amiben azt hisszük, káprázatosan ki fogunk bonta­kozni. Aztán ha meg is történne, nagy zavarban lennénk, mert egy ismeretlen helyzetben kéne jól reagálni, csak nem tudnánk, hogy kell. Hány élet ment tönkre, keseredett meg, mert mondjuk nagy pénzhez jutott valaki.

Mindannyian tudjuk, hogy olyan csodák nincsenek, amiket várunk, de azért várni jó, a várakozás inspirál, és időtöltésnek sem drága. Mindenféle anyagi helyzetben űzhető.

Aztán akinek megadatik a homályosan körülírható csoda, az úgy jár, mint a hegymászó. Vért izzadva feljut a tetőre, körülnéz, és érzi – nem történt semmi. A csúcs csak a mélységben állva csodálatos, az ígéret kertje, a vágyott Kánaán.

Mert ami lent van, az van fent is – és fordítva, – hogy a Holtak Könyvét plagizáljam. A lent és fent fogalmai nem érzékeltetik, hogy ugyanabban a mezőben történik, nem lévén más, mint egy érzékcsalódás. Ezért ábrándul ki a szerencsés, és ezért nem hal bele helyzetébe az, akinek nincs mázlija.