Azok meg láthatóvá válnak a még meglévő hajdani szemtanuk számára, és ha azok is emlékké válnak, akkor is- bár már végképp észrevehetetlenül, de ott lődörögnek a hajdanvolt események helyszínén, elnézegetve az új generációt, akikhez semmi közük.
Az ember történelme az emlékei, az őt körülölelő világ, ami csak az övé. Ezek nélkül csak egy darab hús, egy pulzáló biológiai halmaz.
Még egy hülyének is vannak emlékei, és attól, hogy a „Normálisak” szerint ezek zagyvaságok, attól még azok lehetnek igen figyelemreméltó történetek, mert a másság szokatlansága nem összetévesztendő a hülyeséggel.
Bár egy általunk nem követhető gondolatláncra könnyebb rálegyinteni, mint odafigyelni, és megpróbálni megérteni.
Rózsi- kövér, fehér arcában gubbasztó halszemeit, egy királynő fenségével hordozta körül az őt hallgató közönségén, átélve a pillanat nagyságát.
Lassan megfordult, a döbbenet rezdületlen csendjét, csak egy részeg idétlen vihorászása zavarta meg, de Rózsi nem is hallotta.
Vastag alakja nőni kezdett, üvegszerűen átlátszóvá vált, és lassú léptekkel belépett a falba.
Csak két kitömött szatyra maradt a járdán, hitelesítve a látottak igazát.
Az emberek megkövülten álltak, földbe gyökerezett lábakkal, és mereven nézték a falszakaszt, ahol a Rózsi eltűnt.
Aztán kényszeredetten szétszéledtek, de senki nem akart a másik szemébe nézni.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése