Naplórészletek a pokolból

     Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki.
Olyan kékesfehér és ronda lett, hogy undorodva szálltak rá a legyek.
Kicsit szokatlan volt első látásra a három karjával, egyszerre tudott velük hadonászni, amitől az volt a néző érzése, hogy az egész képződmény vibrál.
Gyorsan nőtt, sokat evett, majd zabált.
Úgy tudott rengeteg görbe fogával rágni, mint egy patkány.

Zombika- mert így nevezték- két éves korában kinézett ötnek.
Szőrösödő mellkasa zavarbaejtő volt, mély hangjai egy gordonkára emlékeztettek.
Szülei el voltak tőle bűvölve, egész nap karban cipelték és puszilgatták, ő hagyta, bár ha idegen nyúlt felé, egyből megharapta.

Az egész utca utálta, állítólag rossz szaga is volt, de nem szólt senki, mert nem akarták boldog anyját megbántani.

Állítólag, Zombika- ha tehette, felkapkodta a kutyaszarokat a járdáról, meg a sétány füvéről, és átszellemült ábrázattal magábatömte.

Tanodai pályafutása, már az elején jól kezdődött.
Mivel három keze volt, mindent három példányban tudott egyszerre leírni, már a nagycirkusz is érdeklődni kezdett a csodapók iránt, ami nagy boldogsággal töltötte el szüleit, hiszen hosszútávu megélhetése körvonalazódott.

Már igencsak kamasz volt, de a lányok nem érdekelték.
A lepkék érdekelték, meg a hernyók.
A szövőlepkéket különösen szerette.

Történt egy nyári éjszakán, hogy szobájából különös zaj szűrődött ki az ajtón.
Szülei fel is riadtak a hangra, és ajtajához lopakodva belestek a kulcslyukon.
Zombika az ágya tetején, az összegubancolódott ágyneműjén állt.
Pontosabban, egy nagy szövőlepke volt, fényesen megvilágította a holdfény.
Szárnyait próbálgatva emelgette lábait, majd felemelkedett a levegőbe, és kilibbent a tárt ablakon.
Szülei halálraváltan tódultak be az ajtaján, de csak a harmadik karját találták meg a feldúlt ágyneműben.
Sosem felejtették el azt a semmivel nem összetéveszthető fanyar- édeskés illatot, ami még évek múltán is a szoba légterében maradt.

Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki…

Mert minden létező létezhet földön és egen, semmi nem lehetetlen, legfeljebb szokatlan.
Azért, mert valamit nem értünk, mert értelmünk szűk határai nem teszik lehetővé, attól még lehet valóság, csak zavarunkban nem is merünk belegondolni- sóhajtotta a lótetű, és belefúrta magát a trágyadombba.
Hát van benne igazság- válaszolt a rózsabogár, ezt hazafelé még végig kell gondolnom…