Léleknyilvántartó

A Tó utca 9, egy kopott, jelentéktelen, egyemeletes épület volt. Emeleti ablakai mindig le voltak függönyözve, senki nem tudta, hogy lakások, vagy irodák lapulnak mögötte. Beszélték ezt is, azt is, meg mindenféle hátborzongató butaságot is, de valójában, senki nem tudott semmit. A bejárati kapu fölött, egy szerény- napszítta táblácska lógott, LÉLEKNYILVÁNTARTÓ feliratával, szerényen hirdette a hivatal ottlétét. A Tó utca forgalma igencsak jelentéktelen volt, töredezett útteste, gödrökkel megtűzdelt járdái sehova nem vezettek, lévén zsákutcáról volt szó. A horpadozott esőcsatornákon gyíkok napoztak, néha egy- egy öregasszony döcögött végig a járdának nevezett maradványokon, nehéz szatyrait cipelve. Na meg a macskák, sok volt belőlük, békésen napoztak a házak közti ecetfák tövében, még a fejüket sem emelték fel, a csoszogó léptek hallatán. Dél körül lehetett, minden egy öröklétben szunnyadozott, csak az eseménytelenség lágy fuvallata simogatta a vén házsor repedezett falait.

Az idős férfi tétova léptei úgy koppantak a biblikus csendben, hogy még őt is zavarták. Próbált halkan lépkedni, de nem sikerült. Szürke tavaszikabátja, szürke kalapja mélyen a szemébe húzva, csontos- ráncos arcának mély barázdái a kalapkarima árnyékában végtelenül mélynek tűnt. Bal kezében kopott aktatáska himbálózott, keskeny szíjjal átkötve, nehogy fontos iratai elvesszenek, ha kinyílna a zár. Tudta, ezek az iratok ma már beszerezhetetlenek, katasztrófa lenne, ha szétszóródnának a piszokban. Minden kapunál megállt, és nagy figyelemmel megkereste, elolvasta a házszámot. Már vagy félórája vizsgálódott, valami ismeretlen logika szerint következett a számozás, volt szám, amiből hármat is talált, de a kilences számot ez idáig nem találta sehol. A kilences szám alatt volt a Léleknyilvántartó hivatal, és érezte, ez, az utolsó nap, és lejárt a határidő. Gondolta, megkérdez egy utcabelit, annak tudni kell, hogy melyik ház a kilences, de egy lélek sem járt az utcán. Találomra becsöngetett egy házba. Idős, feltűnően sápadt férfi nyitott ajtót, üveges tekintete meg sem rebbent, úgy vizsgálgatta a jövevényt. Mereven állt, és semmire nem válaszolt. Percekig próbálkozott, aztán továbbment. Elért a 12- es házig, és mellette meglátta a táblát, alatta a 9- es számmal. Nagy megkönnyebbüléssel benyitott a vastag, kopott fakapun. A rozsdás zsanérok fülsértően sikoltottak, az volt az érzése, itt időtlen idők óta nem járt senki. A sötét, koszos kapualj elhanyagolt volt, és büdös. Egy jól megtermett patkány sétált végig a kopott kövezeten, unottan végigmérte, és belépett egy kis- sötét pinceszellőzőn. A lefelé vezető lépcsők falán kornyadozó táblácska hirdette, hogy a hivatalba lefelé vezet az út. Kellemetlen szorongását legyűrve, lassan megindult. A lépcsőfordulóban pislákoló negyvenes izzó annyi fényt adott, hogy homályosan látta a lépcsőfokokat. Már a harmadik fordulót is elhagyta, de még egyetlen ajtót sem talált. A hetedik pihenőnél volt egy rozoga szék, kimerülten lerogyott, hogy kicsit kifújja magát. Az áporodott-meleg levegőben arca izzadni kezdett. Ólmos fáradtságot érzett, olyan álmosság vett rajta erőt, hogy félő volt, lefordul a székről. Nem tudta meddig ült ott, lehet, közben el is bóbiskolt. Csak nehogy elveszítsem a táskámat- kapaszkodott a gondolatba, más eszébe sem jutott. Aztán felállt, mint két idegen végtag, indultak meg alatta zsibbadt lábai.

A kilencedik fordulóban aztán végre meglátta az ajtót, felette a táblával. LÉLEKNYILVÁNTARTÓ. Kopogott, de nem jött válasz. Belépett. Egy rosszul világított- kis szobában találta magát. A falakat plafonig polcok borították, telezsúfolva irattartókkal, és felhányt nyomtatványokkal. A szoba közepén álló íróasztala mögött, irathalmazok között, kövér, kopasz férfi ült, viaszfehér arcában kifejezéstelen szemekkel, fémkeretes szemüvegben. Fel sem nézve, az asztal előtt álló vén karosszékre mutatott. A vendég, egyenes háttal, összezárt térdekkel, óvatosan leült, ölében szorongatva aktatáskáját. A kövér csendben írt tovább. Hosszú percek után letette tollát, felnézett, és nyújtotta kezét az iratokért. Az öregember, idegesen lebontotta szíját a táskáról, kinyitotta, és az összes iratot kimarkolva, a tisztviselő kinyújtott kezébe rakta. Az átlapozta a papírhalmazt, majd halk- rekedt hangján megszólalt. Hát, majdnem elkésett. Most van az utolsó nap, ha holnap jön ide, már nem találja az irodát. Nem tudom, miért hagyják az utolsó percre a bejelentkezést. Alig találtam ide- szólt zavarában mentegetőzve az ügyfél, próbáltam kérdezősködni, de akivel beszéltem, még csak válaszra sem méltatott. Ez mindig így van- szólt a kövér. Ezen nincs is mit csodálkozni. Minden iratát elhozta?- kérdezte. Én nagyon remélem, hogy igen- felelt rezignáltan a megkérdezett, hangja az idegességtől egészen elvékonyodott. Nem is tudtam volna előbb idejönni, mert ma kaptam meg az utolsó papírt- szólt. Igen, látom a dátumon- így a kövér. Ezeket a halotti bizonyítványokat mindig az utolsó percekben adják ki, nekünk okozva vele többlet munkát. Halotti bizonyítványokat…dadogta döbbenten az ügyfél, miféle halotti bizonyítványról beszél- kérdezte. Hát, természetesen a magáéról- mondta a kövér, mit gondol. Ha élne, nem talált volna ide- szólt, és szánakozva elmosolyodott. De hát én élek, hogy jut eszébe az ellenkezőjét állítani- dadogta a vendég halálraváltan. Különös érzés kerítette hatalmába. Nagy nyugalom szállta meg, minden fáradtsága, szorongása elenyészett, és kezdte súlytalannak érezni magát. Ne aggódjon, ez mindig így van az első pár napban- szólt a kövér, egy szalvétával tisztítani kezdte szemüvegét. A tudomásulvétel, a tények felismerése, először igen csak megdöbbenést okoz. Aztán hamar meg lehet szokni- motyogta, majd megrázott egy iróasztalán álló csengettyűt.

Kinyílt a polcok között megbúvó tapétaajtó, belépett rajta egy fehér köntösben pompázó sudár alak. Odalépett az ügyfélhez, kedvesen karonfogta, és megindult vele az ajtó felé. Az öregúr meglepetten vette észre, hogy nem érintik lábai a padlót.