Az örökkévaló...

A sötétség csendjének monoton zümmögésében, lassan lépkedett hatalmas alakja a hepehupás járda kificamodott kőlapjain.
Tonnás lépteinek nem volt hangja, testének körvonalait – ha lehet, még sötétebb árnyék lebegte körül.
Csak haladt előre, semmi nem merte feltartóztatni, meg ki is tehette volna, még a közelébe sem mert  menni senki és semmi.
Egész teste csupa vizslató fej volt, mindent látott és hallott.
Időnként megállt, alakja hatalmasan nőni kezdett a sűrű felhők felé, míg karjával könnyedén elérte a holdat, ami kitátotta irdatlan száját, majd ismét kicsi lett, szinte eltűnt a lombok sötét árnyékában.

A házak, feketéllő ablakaikkal, dermedten álltak az éjszaka sötétjében, megmerevedve a rettenet súlya alatt. Az egész légtér megtelt a félelem nyúlós, láthatatlan jelenlétével.

Vajon hány arca van a halálnak, - kérdezte halkan egy lombok közé bújt madár.
Én már semmit nem tudok, - válaszolta a párja, aki minden ízében reszketett.
De nem kell ennyire félned, - így az első, mi olyan kicsik és jelentéktelenek vagyunk, hogy messze felettünk zajlanak a dolgok.
A jelenés ellépett a fa előtt, a két madár holtan fordult le az ágról…

Ez végzetes tévedés volt - suttogta a fűzfa, de legalább az utolsó pillanatig hittek az öröklétben. Én tudtam, hogy tévednek, de nem akartam szólni, nem akartam megmérgezni utolsó pillanataikat.
A hold kibújt a felhők sűrű fekete tömegéből és sápadt fénybe vonta a fűzfát.
Milyen kellemes ez a holdfény - sóhajtotta a fa, ezért szeretem az éjszakákat, csend, nyugalom, és sápadt halk fény. Békét, és gondolatokat támaszt féregrágta szívemben, kellemesen elandalít, segítve felidézni hajdani nyarakat, meleg nyári éjszakákat.
Levélkoronáját széttárva, békésen ringatózni, és halkan dúdolni kezdett.

A hatalom, távolodó alakja, már nem látszott a sötétben, csak érezni lehetett valami furcsa dermedtséget, amit úgy húzott maga után, mint egy végtelen hosszú palástot.

Lassan megérkezett a hajnal, feledtetve az éjszaka történteket. Minden újra élt és mozgott, a reggeli szellő üdén borzolgatta a fasor elgémberedett leveleit.
A járdán fekvő két madár, mindebből a feltámadásból, nem vett észre  semmit.

Káprázat


A színpad félkoszos, kopott deszkapadlójának jellegzetes izzadtság, kosz és dohszaga egy életre nyomott hagyott emlékezetében.
A súgólyuk sötétjéből kiáramló pinceszag, folyamatosan sodorta ki magából a rég elhangzott, és elfelejtett darabok hangjait, amit csak beavatott fülek hallhattak.
A portól roskadozó nehéz függönyök, kizárták a nézőteret az életet adó deszkák intim világából, mert a nézőtér az közterület, ott bárki töltheti idejét, ha kifizeti.
De a színpad, a színpad, az szent dolog.
Az egy másik világ, ahol minden lehetséges, megélhető, felemelő vagy a pokol bugyraiba taszító fiktív valóság, aminek kevesek lehetnek szereplői.
Ott fel tud támadni egy másik világ, ami sebeket gyógyít és fakaszt, elrepít valahova messze, ahol lehet élni, szeretni és gyűlölni, ha olyan a darab.


Ami az égig emelheti az embert, aki a felhők magasából letekintve, egy egészen másik világot láthat meg, ahonnan visszaereszkedve a földre, másként fogja megítélni a por eseményeit..

Így üresen és néma csendben, csak az emlékek botladoznak a díszletek nélküli egyhangúságban, mert nem mindenki látja a valót, mert a daraboknak sosincs vége. Egymást érik, drámák és vígjátékok, krinolinos dámák, és rongyos csavargók, császárok és dívák.

A kialudt szuffiták halott szemeiből nem dübörög a fény,hajdan átforrósodott testük már csak hideg fém, a selymek és szűrők nem oldanak, puhítanak, és nem teszik valószínűtlenné a semmit, a nem létező világban.

Hány eltűnt, valaha volt világ porlad a mában? Némán, észrevétlenül meghúzódva a zajos forgatagban, a harsogásban és a csak magukra figyelő tömegek tévedéseinek lüktető villanásaiban?
Hát ki tudná megmondani mi süllyedt el az évszázadok mocsarában? 
Hát mi itt a fontos, az álszent filozófiák, az önbecsapások durva valóságában, ahol a félrevert harangok sikolyait méltóságteljes harangzúgásnak illik hallani?

Nem lenne e tisztességesebb hangosan kimondani, hogy az öncélon kívül semmi ami fontos?
Mindenki sírján nő virág, amíg van, ki minden tavasszal újra ülteti. Aztán azok is eltűnnek az életet adó deszkákról, és ki emlékszik már a régi játékokra, amik eloszlottak a szélben.


Esti tangó


Miért akar valaki piros cipőt Húsvétra, ha nincsenek is lábai.
Pedig rém egyszerű…
Az embernek két élete van, az egyiket hívjuk valóságnak, a másikat- a fontosabbat, virtuálisnak. Egyik sem érvényes a másik nélkül.
A piros cipő a vírtualitás igénye, a lábatlanság meg a valóság ténye. Amit az ember a valóságban nem képes megélni, hát teszi a másikban.
Ez a lehetőség a sors kegye, egy  mentőöv 
Én, egy reális ember vagyok, két lábbal állok a valóság talaján - mondják sokan, szinte büszkén erre a hiányosságukra. Mintegy akaratlanul is bevallva lelkük és fantáziájuk szürkeségét.
A szürke is csak egy szín- mondják a toleráns ítészek. Itt csak az a baj, hogy sok szín van, és ezekből a szürke, csak egy.
A szürkék szerint, Münchausen báró hazudós volt, holott csak virtuális oldalát engedte előtérbe furakodni. Mert végezetül egy életben minden megtörténhet, megélhető módon, csak akarni kell.
Egy épeszű személy, tudja, hogy mikor hazudik, mikor van szüksége rá, merő önérdekből.
Ha egy súlyos betegnek azt mondom: Na, sokkal jobban nézel ki, mint tegnapelőtt. Elhiszi, mert el akarja hinni. És virtuális énje, meg is tesz mindent, hogy úgy is érezze, jobban van.
Mindenki a világban remél rendet tenni, holott először magában kéne.
Ez a nehezebb. Mert a valóság feléből kellene kiindulni, ami rémületet okoz, és azonnal bedobja védelmét, a virtuális felét, és a nagy elhatározásának már vége is szakadt.
Nemes szándékából leszűrt konklúzió: Mindenki hülye és kétszínű, rajta kívül.

Hát bizony, az önkritika mint hajlam, nagyon fontos tulajdonság. továbbá igen építő gyakorlat a vélemény alkotás.

Esti tangó…

„Istennek hála, este lett.
Mutasd hát bársony testedet,
A rózsaszínű budoárban…” - Rampapampam,  rampapampam.

Lomha békében, lassan ringatózva lépünk és fordulunk a bensőséges félhomályban, halk és andalító tangó ütemére.
Élünk…

A mezsgyén


Ahol azok a nagy szürke sziklák vannak, tudod, ahol kezdődik a sűrű aljnövényzetbe fúló rengeteg, ott húzódik egy kis köves út.
Inkább egy csapásnak mondanám, alig lehet észrevenni, ahogy szerényen megbúvik a magas fűben.
Na, ott van a határa a mi dimenziónknak. Ami az utacska, valójában az a mezsgye, ami a következő stációtól elválaszt.
Azért olyan sűrű a törzsek közötti aljnövényzet a túloldalán, hogy ne láss bele abba a másik világba, amiben még nem fordulhatsz elő.
Gondolom, az erdőt követően ugyan ez a helyzet, és nem tudom hányszor ismétlődik meg, és idővel ezeken végig kell jutni, hogy elkerüljek valahova ami a cél, csak nem áll szóba velem senki. Így fogalmam sincs, meddig tart, és hová vezet.
Esténként kijövök és sétálni kezdek a mezsgyén. Ott, különös szellők keltődnek,
amik meg sem mozdítják a fák leveleit, a törzsek sötét mélységéből távoli suttogó hangok gördülnek az útra, a lábaim elé. Van az egészben valami átkozott nyugalom, egy síri béke, ami szenvtelen, és ugyanakkor fenyegető. Ha a fákhoz közelítek, ez az érzés erősödik. ha még közelebb megyek, valami erő eltaszít.
Még ide tartozom, addig nincs ott mit keresnem. A láthatatlan fal, könyörtelenül áll, nem tesz kivételt. Ha majd átléphetek a következő létembe, akkor fogom érezni, hogy jelen dimenziómat is fal védi, a visszaáramlást meggátolva a megzavarodottak miatt, akik nem tudtak elszakadni régi életüktől, és ezért nem tudják elfogadni az újat.
Ezek ott gubbasztanak a fák ágain, és vágyakozva néznek át, az én világomba.

Ezen a keskeny, kavicsos úton, csak a holdsugár sétál esténként, és én.
Jól megférünk egymással, csak a talpam alatt meg- megcsikorduló kis kövecskék
zavarják a sötétség békés nyugalmát.
Itt, a mezsgyén járva, kiélesedik emlékeimben minden, az apró, rég felejtett részletek is. Újra végigélem az elmúlt éveket, minden örömével és fájdalmával.
A felbukkanó régi arcok, elkísérnek egy darabon, csak néznek szótlanul.
Az egyedüllét kiteljesedett békéje lassan betakar mint egy köpeny, Érzem, hogy egy önálló és teljes világ vagyok, minden kérdés és válasz birtokosa.

Újólag, ha álmomból felriadva az ablakomhoz megyek, a holdfényben fürdő kert gyepszőnyegén megjelenik a mezsgye. Hangtalan végigcsordul a fűben, az ablakom alatt egy pillanatra megáll, aztán eltűnik a rózsalugas sötétjében.
Értem hívó szavát, felöltözöm, és elmegyek a sötétben alvó fákig, és sétálni kezdek a két világ között, hallgatva a kavicsok talpam alatt súrlódó hangjait..

Tudom, ha itt az idő, megszűnik a láthatatlan fal és beléphetek a fák közé

Csak úgy


Mikor a Führer életére törtek,- Nem róla írták a Für Elisét-  és a „fél báró” bombája rosszkor robbant, elindult a kasza.
A bárót repülőjével egy légi harcban lelőtték, ott maradt a másik fele. Himmler, arc. poeticájának megfelelve, hetedíziglen kiirtotta a merénylő családját…

Rommelt- a „Sivatagi rókát” is megvádolták azzal, hogy tudott a szándékról, és nem jelezte. Hogy tényleg tudott e róla, vagy sikerei miatt irigykedő tiszttársai keverték bele az ügybe, nem tudom.
De két út között választhatott: Vagy öngyilkos lesz, és tábornoknak kijáró pompával, mint a birodalom hősét temetik el, vagy perbe fogják, és kivégzik. Nem lehetett könnyű döntés, de végezetül bevette a mérget, és tényleg ágyútalpon vitték a koporsóját…
Hát igen…
Egy rossz választás, és jó esetben marad az ágyútalp. Vagy csak egy jeltelen gödör, ami végső fokon hót mindegy, mert a továbbiakban ugyan az történik.

A szomszédasszonyom most tapossa a századik életévét. Egy önző, gonosz boszorkány volt egész életében. Mondhatom, masszívan el van hülyülve, de a gondozóit ki tudja készíteni idegileg, mert ha az esze zömmel el is ment, a gonoszsága maradt.
Éjjel  a járókeretével bolyong, nem mer lefeküdni, fél, hogy meghal. Biztos információ, a gondozója mondta nekem. Aztán ha elbotlik, nem tud felállni.
El tudom képzelni, ha egyszer elmegy, azonnal márvány síremléket építenek hamvai fölé, nehogy feltámadjon.
Vannak élethelyzetek, mikor akaratom ellenére is röhögnöm kell. Icuka, szintén nem egy csitri- lesett az ágyról, és eltörte a combnyakát. Megműtötték, és egészen jól működött. A múlt héten, az előszobájában ugrott egy hátast, és eltörött a másik combnyaka. Most megint műtét, és kezdi a lábadozást elölről.
Még szerencsés, hogy nem százlábú. De így sem tanácsos neki erős mágnesre ülni, mert ha mindenünnen kirántaná belőle a csavarokat és szögeket, hát úgy esne szét, mint egy kortárs zongora partitúra.
Ezen már csak röhögni tudtam, mert nem akartam ordítani.
Most már csak a harmadik nyaka ép, ha azt is eltöri, akkor vége a történetnek, jön a képzeletbeli ágyútalp, és amilyen peches, keresztülhalad kitört nyakán.

Aztán jöhet a temetés, hajcihő és cirkusz, mert meg kell mutatni az egybegyűlteknek, hogy megadják neki a végtisztességet. Elől, a hozzátartozók poroszkálnak a fekete mikró busz után, mert a bóbitás, hintót húzó lovak már a múlté, közép tájt, már halkan beszélgetnek, hátul meg már kuncogva, receptekkel és viccekkel szórakoztatják egymást.
De gondolom, ez nagy halottak esetében is így van. Mert mindenkit csak a saját halála érdekel, az elmúlás magánügy, úgy kell neki, minek született…

A megemlékezők csupa jókat mondanak róla, persze hazudnak, de kifelé önnön jóságukat hirdetve dicsérik, és piedesztálra emelik emlékét, és az sem zavarja őket, hogy a hallgató sem hiszi el amit mond,  nem csak ő.

Mennyivel szerencsésebb tücsöknek születni, nincs minden agyonbonyolítva, csak cirpelget az ember egész nap, élvezi a nappalok éltető melegét, nem jut eszébe semmi, mert esze sincs, aztán bekapja egy rigó…
Hát nem gyönyörű?