A zongorista

A rosszul világított kis eszpresszó hátsó zugában állt a rozzant pianínó, az évtizedek viharaiban átitatódott fa részek bűzös nikotin és italszagával, félkoszos elsárgult csipketerítővel tetején, rajta kis olvasólámpa, szikkadt fényével glóriát vjont a csikkekkel teli hamutartó fölé.
A hangszer tetején állt még az elmaradhatatlan ˝Kamupohár˝ a konyakkal-ami valójában tea volt-emlékeztetve a vendégeket arra az egyszerű tényre, a zongoristát meg lehet hívni egy italra.
Már az idejét sem tudta mikor ült be a hangszer mögé, csak érezte- nagyon régen volt.
Görnyedt alakja szinte eggyé vált zeneszerszámával, a hajdanvolt mélyvörös háttérdrapériával, beleolvadva és feloldódva a félhomály mindent feledtető közönyében, az oxigénhiányos takarítatlan állandóság békéjében, széke körül motoszkáló csótányok ismerős illatában.
Mindig ugyan azokat a nosztalgikus szirupokat játszotta, néha énekelgetett - gyakran mentek mellé akkordok-mert nem igazán figyelt, meg nem is érdekelte az egész.
Mikor indult zenei pályáján, még voltak lángoló elképzelései, sokszor látta magát a Zeneakadémia pódiumán hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziált külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán itt kötött ki az eszpresszóban.
Nem nősült meg soha, nem voltak gyerekei sem hozzátartozói, álmaival együtt minden szertefoszlott az időben, mindez olyan távolinak tűnt, már nem is gondolt rá soha.
Éjszakái-amik munkájánál fogva nappalra tolódtak - álomtalan szendergéssé degradálódtak, koránál fogva már a nők sem érdekelték, akik meg valaha is előfordultak nála, azokra nem volt érdemes emlékezni.
Délfelé kelt, megitta kávéját, lement a közeli kifőzdébe ebédelni. Délután lepihent-kicsit rádiózott-majd következett a szokásos tea és pirítós, fürdőszoba, és elindult dolgozni.
Zongoráját már régen eladta a szemközti hentesnek aki a kislányát akarta taníttatni zongorázni, de a gyerek olyan botfülűnek bizonyult, hogy kénytelen volt elállni szándékától. Ő már sok éve leszokott a gyakorlásról, hiszen amit csinált-és amit elvártak tőle-azért nem kellett gyakorolni.
Néha voltak jó estéi, mikor egy kapatos vendég számokat rendelt nála, ellenértékként meghívták egy pár italra, akkor kivirult, kellemesen elzsibbadt, és valami boldogságféle szállta meg egész lelkét.
Viseltes öltönyében, alázatos mosolyával arcán igyekezett megfelelni a mulatozó vendégnek, ritka a jó fogás, nem szabad elszalasztani.
Így teltek hónapok és évek, tudta, ebből a zsákutcából nincs semerre kiút-de már ez sem érdekelte. Olyan lett, mint egy elhangolódott gépzongora. Már mindenen túl volt, nem akart harcolni, és nem is tudta miért küzdene ha tenné. Vágyak és célok nélkül vegetált, önmagának sem volt kedve beismerni, ez neki tulajdonképpen megfelel.
Valahogy ráérzett, a boldogsághoz vezető út egyike, hogy ne akarjon semmit. Ha ezt nem csak mondod de át is érzed, sajátoddá tud válni - akkor működik.
Egyik délelőtt nem volt kedve felkelni. Nem érezte rosszul magát, csak nagyon fáradt volt. Távoli zongorajátékot vélt hallani ami egyre erősödött, megtöltötte a szobát, mindent elsöprő erővel hatolt be tudatába, színes petárdákként robbanva tompuló emlékezetében átölelve és elragadva, egy forgószélként feltámadó futam óvatosan kiemelte ágyából, és megindult felfelé egy ködökben és zenében kavargó lépcsőn, ahol még látta, csupa félhangokból állnak a lépcsőfokok.