Fogalomzavarok...

Hölgyeim, és Urak…

Ne gondolják, hogy olyan felemelő itt ülni a pódiumon, ebben a kényelmetlen karosszékben, amiben rendesen kell ülnöm, mert nem illik tehénkedni, mint otthon tenném.

Hát,- bizony előfordul, hogy az ember ír egy prózát, netán egy verset.

Ennek nem feltétele az írni tudás, viszont a betűket ismerni kell, a nélkül nem megy .Hogy aztán mit vált ki az olvasókból e tett, na az nagyon sokféle. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a munka, csupán arról van szó, hogy az olvasót nem érintette meg.

Aki ír, természetesen érintett, rózsaszín szemüvegén át látja a munkáját. Ha írás közben arra figyel, hogy kinek fog tetszeni, az már egy szánalmas sikerhajhászás, ami legfeljebb rövidtávon sikerülhet.

Hány, korában sikeres írót nyelt el az idő, akik meg voltak győződve, hogy műveket alkottak! Na meg hányat, aki jó volt. Egyszer volt a kezemben egy Bunyin novelláskötet.

Hittel állítom, hogy méltánytalanul elfelejtették.

Minden kornak megvan a maga divatja.

Például a tizennyolcadik század Párizsában olyan írások, és színdarabok is születtek, amiknek a legfelsőbb körökben frenetikus sikereik voltak, és ma, nem fordíthatók szöveghűen, olyan mérhetetlenül trágárok…

Szóval, csak azt akartam elmotyogni, hogy más volt a megszokott és megengedett az inkvizíció hosszú éveiben, más volt a Lajosok Franciaországában, és más a nem keresztény társadalmakban.

Egy kedves, már eltávozott festő barátom azon dolgozott, hogy miként lehet olyan képet festeni, amit lehetetlen eladni.

Na, ez már izgalmas, mindenki eladható munkán gondolkodik,ami jóval könnyebb.
                                                                             Brahms jut eszembe, akit meghívtak egy estélyre, amit nem tudott- szokásának megfelelően visszautasítani.

Mikor búcsúzott a ház asszonyától, azt mondta: Bocsássa meg nekem asszonyom, ha a vendégei közül elfelejtettem volna valakit megsérteni.

Tette, mert egy kellemetlen, de kreatív alkotó, ha van saját arca, sosem megfelelni igyekszik, hanem önmagát kifejezni.

Na persze ez egy néha igen rögös út, de még mindig elfogadhatóbb, mintha le kéne köpnie önmagát. Mert a hangsúly nem a dübörgő sikerben van, hanem abban a tényben, hogy tudott valamit felmutatni, ami ő volt, ami megmozgatta olvasótáborát. Vannak tehetségtelen, de gátlástalan alkotók, akik kifejezetten az elképesztés tényét célozzák műveikkel. Ezek a kortárs művészeti irányhoz tartoznak.

Régebben is írtak kísérleti formákat, amit vagy eldobtak a végén, vagy kifejlesztettek, és bemutatták.

Ma, a kísérleti próbálkozásokat mutatják be, mint művet.

Ennek is megvan a maga közönsége, akik a se füle, se farka, padlóra dobott drótkupacban is meglátják a” tüzelő szuka lázas gondolatai”- cím igazságát.

Persze gonosz lennék, ha hiányosságaim miatt másokat cikiznék.

Ő érti, én nem. Ehhez mindkettőnknek joga van.

A megboldogult Pernye András mondta, bárcsak a tízmillió  sznob országa lennénk, mert aki nem sznob, azzal nem lehet mit kezdeni.

Nem volt öregember, csak egy tolókocsis zenekritikus, aki alig várta, hogy leégjen a cigarettája, hogy gyújthassa a következőt.

Sokan utálhatták, mert kíméletlenül megmondta a véleményét, ami nem hiszem, hogy valaha is hízelgő volt.

Mára már mindent megírtak, csak plagizálni lehet valójában, de ezt rejtetten kell elkövetni, nehogy kitörjön a botrány.

Egy jobb fej önmagától lopkod, főként, ha már régi motoros, és sokat írt. Megvárja, még kezdeti időszakának olvasói kihalnak, és nincs aki lebuktatná önlopásért.

Minden alkotónak megvan a saját köve, amit próbál felemelni. Kinek sikerül, kinek nem, de általában az emelő  nyújtotta groteszk látvány, élményszámba tud menni. Hát a szerencsétlen, mindkét karjával melléhez öleli, újai sas karmokként, mélyednek a kőbe. Felsőteste meggörbül, álla nekifeszül, lábai berogyasztva, sűrűn előre- hátra lépkedve tántorog, majd megszakad. Kigúvadt, kifordult szemgolyóin őrülten vágtat a rémület, tudván, hogyha elejti, többet nem lesz ereje felemelni.

Lelki szemei előtt a kép, ott fekszik a sárban a nagy köve mellett, izzadtságtól koponyájára tapadt hajjal, zihálva, legyőzötten és tehetetlenül, az örök vesztesek bárgyú mosolyával ajkai körül.

Onnan lentről mindenki olyan ménkű magasnak látszik, állva nem is gondolta volna. Hiába, más perspektíva, más tapasztalatok. Így tanul, és lesz sokrétű az író, mert nemcsak „Úr ír”, ír mamár minden halandó, földön és egen.

Mindenki a maga bajával kűzködik, én példának okáért, a poklok kínját élem meg, mert itt ülök megvilágítva, mint Maud a csodapók, és

ha nem is egy országot egy lóért, de egy cigarettáért nagyvonalúan mindent odaadnék.

Minden írás jó és elfogadott, amiről úgy döntünk. Hogy aztán hosszú távon mi lesz a sorsa, azt nem tudjuk befolyásolni.

Kétszáz éve, ha egy hölgy bokája kivillant a szoknyája alól, sok férfi arca elzöldült a gyönyörtől.

Ma, ha nem látszik ki a feneke, túlöltözöttnek minősül.

„Be szép ilyenkor a szép”- mondaná Ady, de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, az íráshoz.

Egy okos ember nem ír…De ha már teszi, hát lelke rajta, de önmagát adja, és ne megfelelni akarjon.

Az tiszavirág kategória, egykettőre elsodorja az idő.

De most jöjjön az est fénypontja, a szünet, amikor a folyosó  egyik ablakmélyedésében füstbe burkolózva láthatatlanná válok.